Ilyés László bekeretezi az emlékeket

-Gyergyószentmiklósi vagyok, a katonaság után jöttem át Erdélyből, a forradalom alatt. Tizennyolc éves koromtól foglalkozom a fával, de ez semmi ahhoz képest, amit az öregek tudtak, akik csak ránéztek egy fára, s mindjárt mondták a színéről még azt is, hogy hány éves.

Persze, a keretbe képek valók, s dunaújvárosi munkája alatt is emlékezik minden kuncsaftjára, az összes művészre, akiknek képeit keretezte. Egyik kiemelkedő közülük Tábori Csaba festő és grafikusművész, aki a mai napig nála keretezteti alkotásait. Őt Laci annyira megihlette, hogy neki egy külön róla szóló kis képet készített ajándékba, amely most is ott lóg a műhely falán.

-Székely gyerek vagyok, a fa szeretete nálam alapvető. Ízlés kérdése, hogy ki, mit alkot, de a kép az keretben szép. Tábori Csabinak sokat csináltam, de Egresi Zsuzsának, Pleidell Jánosnak, Birkás István festőművészeknek is kereteztem. Van, aki hagyja, hogy magam találjam ki, mások igény szerint rendelnek. Igazából a város minden művészét ismerem.

László arról is beszélt, hogy a képkeretezés nagyon változó igényeket tükröz. Vannak, akik családi fotóalbumokat készíttetnek, mások családfákat kereteztetnek, és vannak olyanok is, akik a fotográfiához ragaszkodnak.

-Olyan is előfordult már, hogy posztert kereteztetett az illető, neki az tetszett. A keretezés faanyaga sokat változott az elmúlt évek során. Többségük általában külföldi fa, olasz, lengyel, csehek, persze magyar is van. A trópusi fák nem vetemednek, könnyű megmunkálni őket, könnyűek is, ezek a legjobbak. Fenyőből azért nem dolgoznak, mert hamar deformálódik. A blondell keret abszolút képfüggő, de például kortalan, mert sokat kérik és mutatós. Mindenre ráfér, inkább azt mondanám róla, hogy korosztályfüggő.  De kereteztem én már kézilabdát, mezt, csokrot, ágat is, mindenféle emléket.

A pontos vágó és tűzőgép mellett azért jó, ha van mestere is az elképzeléseknek, akinek esztétikai érzéke, világlátottsága, ösztöne nem viszi vakvágányra a tanácstalan megrendelőt. Aztán a tűzésnél a ragasztás is számít.

-Szerintem egy képen azonnal látszik, mit igényel, de úgyis a megrendelőé a végszó. Érdekes kérdés a keret vastagsága, avagy vékonysága. Általában a nagyobb képeknek inkább a vékony, a visszavétel dukál. Kisebb kép esetében paszpartuval nagyítod, aztán vastag keretet kap. Ezek végül is öltöztetik a falat, az életteret.

A digitális világban, amikor több ezer képet tárolhatnak gépen, még mindig akad egyéni igény, vagy a diáktablók készítése óvodáknak, iskoláknak. A mai fiatalokat kevésbé érdekli az ősök fényképe, már másként szocializálódtak.

-Kereteztem Kokas Ignác és Bukta Imre képet is, de egy Dali reprodukciót is, ami egymillió forintba került. Szerintem Móder ma a kortárs művészet egyik legnagyobbja. Általában rájövök, melyik egy kép alja, meg a teteje. Egy esetben azért mégis megkérdeztem tőle. Azt mondta az általam is igen nagyra tartott mester: „Tedd, ahová akarod.” De megértettem, mert meg is beszéltük, ő keresi azt a művet egész életében, amit majd megalkot, kísérletezett.

Nyírfa, nyárfa, éger, cser – ezt már felszeletelve is megkülönböztette a bútorgyárban, ahol dolgozni kezdett László. Mint mondta, felszeletelve már másként tekint rá az ember, mint az élő fára. Más a színe, a száliránya. Ahogy Csomafalva sem Szárhegy- mert mind mondta, „Kercsó Árpi odavalósi, én meg Szárhegyi vagyok, ahol Bethlen Gábor is nevelkedett. Székely gyerek meg úgy nő, hogy korcsolya van a lában.”  Ahogyan a képek között is van egy plakát, amit Vargyas Lacitól kapott, mégpedig a Magyarország – Székelyföld jégkorongmeccs plakátja, üveg alatt, saját keretezéssel, Böjte Csaba atya idézetével: „Hiába ülök ábrándosan Balaton közepén egy hajóban, és várom, hogy a szél majd partra repít, ha nem tartom készenlétben a vitorlát, hogy a fuvallat belekapaszkodhasson, nekifeszüljünk, és vágyaim felé repítsen.”