Beérünk a húsvétünnepbe. A gyászból a felszabadult örömbe vezető napok sorába. A keresztre feszíttetés, a kínhalál bizonyossága után annak a reményébe, amit az őskeresztények köszöntésképp mondtak egymásnak: Krisztus feltámadt! És a megszólított válaszolt: Valóban feltámadt!
A nem is oly távoli múltban a magyar falvak jámbor emberei húsvét hajnalán a templomba menet ugyanígy köszöntek. Székelyföldön vagy Kárpátalján sokfelé máig őrzött szép szokás ez.
A hagyományokat persze porlasztja az idő, meg mai lét másfajta szokásrendszere. De az ősi kultúrát éltető legendakincset olykor éppen a modern kor kifejezőeszköze tartja életben. Például a Tolcsvay-rockopera. A Mária evangéliuma sokakhoz vitte el Krisztus anyjának szavait: Menj, Jézus, menj! Hogy a fiát féltő, érte aggódó édesanya valóban e szavakkal bocsátotta hivatásútjára gyermekét, azt forrás így, szó szerint nem őrzi. De nem is az akkurátus pontosság a fontos. E három szónak nagy, bátorító ereje van. Mária a féltéséből épít útra indító bíztatást.
Menj, Jézus, menj… elhangzottak e szavak máskor, a végső út előtt is, de egészen más szándékkal. Biblikus forrás nem ad erről bizonyosságot, ám egy középkori angol szerzetes, Roger testvér a szájhagyományban élő történetet írásában megörökíti. A legenda különös eseményt beszél el. Amikor halálra ítéltetése után Jézus a Golgotára indul, Pilátus ajtónállója, Karthapilos – más forrásban Kartaphilus – megüti, s kegyetlen gúnnyal biztatja a halálba készülőt: „Menj Jézus, menj, siess már, mit késel?” A hitvány szolga válaszként kap valamit, amire aligha számít. „Én megyek, te azonban várj, míg ismét visszatérek.” És az örök bolyongásra ítélt Kartaphilus azóta is csak vándorol, várva Krisztus eljövetelét.
A kétfajta „menj, Jézus” közötti ív emberségtől embertelenségig tart, de a két végpont között kapcsolat nincs. Nem lehet! Ahogy a keresztény világ békés húsvétvárása és a barbarizmus brüsszeli vérvalósága is csak időben eshetett egybe. Humánum a gyilkos ösztönnel nem békülhet. Örökre idegenek maradnak.
Békével gondolok régi húsvétok ünnepváró hangulatára. Az egyik, sok évvel ezelőttire például, amit a mágikus hatású Misztrálosok tettek teljessé a közönségüknek Balassival, Adyval, Kosztolányival. Ezt jegyeztem fel akkor: „A terem tömve, álltak is sokan, a lépcsőn zsúfolódtak össze a kint rekedtek, és – előtted van ma is – kirí egy szép lányarc. A lány kitartóan néz előre, néha egy-egy verssort mormol maga elé. Sorolnak egymás után a dalok, József Attila Csendje, aztán Ady hírleli Az Úr érkezését, Thándor Márk verse beszél A föld gyermekéről, és persze Dsida, vele a nagy azonosságérzés, igen, el kell mondani általa, hogy Isten szeret. Balassi szól: Óh, én édes hazám, te jó Magyarország, / Ki keresztyénségnek viseled paizsát – itt tartanak, amikor látod, a lány sír. Miért sír itten ez a szép leány? Hát van, hogy sírni kell. Pedig még nem is jött Dsida és a Nagycsütörtök…”
Igen, az ő Nagycsütörtökje, amely tán a legszebb és legszomorúbb húsvéti vers. De ez egy ilyen ünnep. Gyászból indul. Viszont örömbe vezet.
