Vissza az életbe

Kapóra jön az alkalmi fuvar, mert sietnék, ám most már aligha siethetek, most az ifjúkort kell visszaidézni. A hajdani irgalmas kórház után a sarkon befordul – van itt egy jó kis kávézó, mondja. Beülünk. Elő hát a múlttal!

Csongi a kisváros ismert figurája. Már kölyökkorában is népszerű volt, igazi vezéregyéniség, erős, talpraesett, és jó focista, ami a falkarangsorban döntő volt. Íjászkodott is. „Úri” sport, mondták. A fiú tekintélyét jellemezte, hogy mamáját, a tanárnőt is az ő nevén szólítottuk, „Csongor néninek” hívtuk. Csak mosolygott ezen a tanárnő. Büszke volt a fiára. Mi is a „nagy” haverra.

Volt, hogy együtt nyomtuk a kórházi ágyat, éppen itt, a kávézó-közeli régi ispotályban, ami ma már tán nem is működik, van korszerű, mindentudó városi kórház, de nekünk az a régi a minden, mert ott praktizált a nagyhírű, nagy tekintélyű Dönci bácsi, az egész város által tisztelt főorvos. Kettőnket is ő műtött – gyermekbaleset, mi más lett volna –, és elégedetten konstatálta a vizitnél, hogy ágyszomszédok vagyunk, mert „így jobban szem előtt van a két csibész”. Mondanom se kell, eszünkbe se jutott akkor csibészkedni…

Dönci bácsiról tudtuk, hogy valamikor szerzetes orvos volt, de miután az irgalmas rendet szétverték, már csak a megmaradt hivatásának élt. Szívvel-lélekkel. Hajnalban már bent volt, és a legtöbbször még késő este is hallani lehetett a szavát a kezelőben. A napot mindig a kápolnában kezdte, ami akkoriban „tiltott övezet” volt. De nem neki. A szakmai presztízse érinthetetlenné tette. A hatalom emberei is hozzá, az öreg klerikushoz mentek, ha baj volt.

Egyszer, már ifjú felnőttként Csongor ismét a jó öreg kezei közé került. Versenyre menet éppen csak elhagyták a várost, amikor a cementszállító a buszuknak csapódott. Négyen sérültek meg. Ő életveszélyesen. Áldottam a sorsot, hogy a főorvos bent volt – mondta később. De hiszen mindig bent volt! A szolgálat volt az élete.

Akkor, azon a napon ez volt a szerencséje Csonginak is. Csak annyit őrzött aztán rossz emlékként, hogy a jobb válla többé nem úgy engedelmeskedett, mint azelőtt. Az íjászattal is fel kellett hagynia. Meséli, az ezredforduló táján egy bemutatón volt nézőként. Ott egy öreg sportbarátja kapacitálta, hogy még egyszer feszítse meg az íjat. Szabódott, s akkor a régi versenytárs annyit mondott: Barcelona, 1992.

Azon az olimpián az első ünnepelt egy mozgássérült íjász volt: Antonio Rebollo. Neki kellett tüzes nyílvesszővel meggyújtania az olimpiai lángot. Gyakorlásként ezerszer lőtt. És ezerszer sikerült. De „élesben” hajszálnyival fölé ment a vessző. Ezer sikeres lövés után egyetlen kudarc! A láng végül meggyulladt, a közönség ünnepelt. Antonio példakép lett. Rá gondolva – mondja Csongor – akkor, ott utoljára megfeszítettem az íjat. És úgy éreztem, visszatértem a régi életembe…