"Szeretek itt lenni, szeretem ezt a várost"

Jóllehet, a városban tényleg mindenki, mint szájsebészt ismeri a főorvost, pedig igazából nem is fogorvos szeretett volna lenni, hanem általános orvos. Az 1950-es évek végének politikai környezete és csőlátása azonban akadályokat gördített elé, és mint mondta többszöri nekifutásra sem vették fel az egyetemre. Végül három év elteltével sikerült bejutnia a fogorvosi karra, amit 1967 januárjában el is végzett. Dunaújvárosba szintén fogorvos felesége révén került, akinek szülei itt éltek, kézenfekvő volt tehát, hogy a fiatal pár is ide költözzön, pláne, hogy azzal kecsegtették őket, ha kezdő fogorvosként mindketten a városban vállalnak munkát, akkor hamarosan lakáshoz jutnak. Ez így is lett. Az akkor frissen végzett, fiatal dr. Dlustus Péter felnőtt fogászatot vállalt, melyet három évig csinált, utána pedig kollégái nagy csodálkozására a Ságvári iskolában iskolafogásznak állt. Mint mondta, ez akkoriban nem volt népszerű terület a fiatal fogorvosok körében, de ő nagyon szerette csinálni, ez idő alatt meg is szerezte első szakvizsgáját. Hét évre rá a városi kórházban megüresedett a szájsebészi állás, mert Ürmösi János doktor elment Pécsre. A helyét át kellett venni, így mint mondta egyik napról a másikra csöppent bele ebbe az új helyzetbe.

- Akkoriban nem volt átmenet, nem volt tanítás, akkor és ott kellett mindent megtanulnom, ami a szájsebészethez szükséges. Ebben iszonyatos nagy segítségemre volt, hogy mint szájsebészt a traumatológiai osztályhoz kapcsoltak, ahol fantasztikus emberek dolgoztak, akiktől nagyon sok mindent lehetett tanulni. Hadd említsem meg dr. Józsa Gábor és dr. Brousil Ervin nevét, akik jóllehet más szakterületen dolgoztak, de nyitottak voltak a tanításra. Ervintől nagyon sok emberséget és az orvosi gondolkodáshoz szükséges dolgot tanultam, amit sem az iskolában, sem másutt nem lehet megtanulni, csak így interperszonális kapcsolatok révén. Több fiatal kolléga hajlandó volt velem foglalkozni, bejöttek velem a műtőbe és ez eredményezte azt, hogy végül nagyon sok tanulás után sikeres szájsebészi szakvizsgát tehettem.

A kihívások sora azonban itt nem ért véget, jött a rendszerváltás és a már gyakorlott szájsebész úgy gondolta, hogy vezetői pozícióban is ki kell próbálnia magát.

- Megpályáztam a kórház főigazgatói állását, amit sikerült is elnyernem. Hét évig igazgattam az intézményt úgy, hogy közben nem hagytam fel a szájsebészeti tevékenységemmel. Délelőtt vittem a kórház ügyeit, délután pedig operáltam. Nem volt könnyű időszak, de rendben elvégeztem a feladataimat. Az igazgatói mandátumom lejártával pedig újra a szájsebészetre koncentráltam, amit azóta is nagy kedvvel csinálok.

A főigazgatói érában a kórház megpályázott egy projektet a fogyatékkal élő gyerekek fogászati kezelésének támogatására, melyet az intézmény meg is nyert, így az országban szinte egyedülálló módon elkezdődhetett az ingyenes gyógyítás.

- Miután megnyertük a pályázatot a járás összes, fogyatékkal élő gyermekét megvizsgáltuk, ez 270-280 főt jelentett, a tizennégy év alatti korosztályból. A vizsgálaton túl, mi a kezelésüket is elvállatuk, ami az állapotuk miatt nem történhetett a hagyományos módon, többüket csak altatásban tudtuk megoperálni. Ehhez óriási segítségemre volt a kórház aneszteziológiai osztálya, dr Molnár Gergely, dr Kiss Barnabás, dr Eigemann Éva, akik első szóra mellém álltak. Volt, hogy ők jöttek át testületileg a szájsebészeti rendelőbe, volt, hogy a rendelő teljes felszerelését szállítottuk át a kórházba, a szeptikus műtőbe, hogy ezeket a beavatkozásokat elvégezhessük. A segíteni akarás és az áldozatvállalás erénye mutatkozott meg kollégáim munkájában, amiért nagyon hálás voltam nekik.

A sok tanulás, szakmai kihívások mellett azonban jutott idő másra is. A főorvos egyike volt azoknak, akik a városban meghonosították a Shotokan Karatét.

- A városi sportéletben akkor még nem volt népszerű a karate, amit én elkezdtem űzni, később pedig tanítani is, edzéseket tartani különböző korosztályoknak. A sportág azóta is töretlen sikernek örvend városunkban, melynek meghonosításában nekem is volt egy kis részem. Ez az a sport, amiből ismételten nagyon sokat tanulhattam meg az emberi lélekről és viselkedésről, mely ismereteket a mai napig is hasznosítok a munkámban és az életben egyaránt.

A karatét már nem űzi, de a sport a munka mellett még minden nap jelen van az életében, csakúgy, mint az olvasás és a zenehallgatás.

- Nagyon szeretem a szakmámat, nem is kifejezetten a szájsebészetet, mint inkább az orvoslást. Az elmúlt ötven évben több tízezer műtétet végeztem, tehát emberek sokaságával találkoztam, kerültem kapcsolatba. Soha nem a beteget néztem bennük, hanem mindig az embert és mindig sikerült olyan kapcsolatot kialakítanom velük, ami az én belső énemnek és nekik is jó volt. Ezeknek a kapcsolatoknak a kialakításához pedig elengedhetetlen, hogy az ember 24 órában így gondolkozzon. Nyilvánvaló tehát, hogy kell feltöltődés valamilyen formában, ami nálam az olvasás és a zenehallgatás. Rendkívül sokat olvasok, és nagyon sokat hallgatok komolyzenét. Utóbbinak a szűkebb környezetem nem mindig örül, mert a komolyzenét olyan hangerővel lehet csak hallgatni, mintha élőben ott lennék az előadás helyszínén. A másik fontos kikapcsolódás a sport, rosszul érzem magam azokon a napokon, amikor valamiért kimarad a reggeli 60-70 perces biciklizés, tornázás. Ez ad erőt ahhoz, hogy be tudok jönni még dolgozni és innen haza is tudok menni.

Két héttel ezelőtt dr. Dlustus Pétert Dunaújváros díszpolgárává választották, mely elismerés könnyekig ható örömmel töltötte el őt.

- Szeretek itt lenni, szeretem ezt a várost. Amikor valaki rosszat mond Dunaújvárosról, az nekem rosszul esik. Ha valaki azt mondja, „Sztálinváros”, akkor azt kijavítom, mert az nekem nem tetszik, és amikor valami nem megy itt jól, az szintén rosszul esik és szeretném, ha jobban lehetne csinálni. Azon túl, hogy sokat dolgoztam, sok embert meggyógyítottam, valaki megérezte, hogy van a lelkemnek egy ilyen része és ennek, az én városszeretetemnek az elismerését látom ebben a díjban.