Kint vagyunk az Európa-bajnokságon. Még mindig! Igaz, közben hazajött a csapat, de jelet hagytak. A lábuk nyoma, az olykor pazar játékuk élménye, a küzdeni tudásuk emléke ott van.
Nem múlik el két-három óra se anélkül, hogy ne érkezne valamely csatornán valakitől egy újabb visszapillantás, és abban elismerő szavak – a kificamodott ujjal is bravúrokat bemutató Király Gáborról; a szerénységpéldáról, a díjnyertes gólt szerző Gera Zoltánról; a Dzsudzsák-féle nehéztüzérségről; a máris ajánlatokkal környékezett hármasról: az új generáció szimbólumaként jellemzett Nagy Ádámról; a betonkeményen is sportszerű Kádár Tamásról; a „magyar villám” Kleinheisler Lászlóról – na, erre jött is a mennydörgés Brémából, hogy „el a kezekkel” az ő Kleinijüktől… vagyis a „mi Lacinktól” (copyright by Hajdú B. István). Felsorolhatnánk persze minden pályára lépőt. Meg kapitányt, pályaedzőt, segítőt. És a világ rokonszenvét elnyerő magyar szurkolótábort. A fanatizmusukat. A fantáziájukat. A lovagias gesztusukat, hogy az épp velünk szemben remeklő ellenfél, Hazard levonulásakor állva tapsoltak…
Elnyerték a világ rokonszenvét! (képek forrása: MTI)
Nincs már sok hátra a negyeddöntőket nyitó ma esti mérkőzésig. Innét már ki-ki az ízlése szerint szurkol. Csak szombaton legyünk újra egy oldalon! Ott, ahol ismét magyaroknak drukkolhatunk: Kassai Viktornak és csapatának, akik a német-olasz meccsen tesznek majd igazságot. És ahogy a mértékadó fociportál írja, az UEFA nyilván nem véletlenül bízta épp Kassaira e nehéz feladatot, a rangadó vezetését. Ilyen meccseken ugyanis csak a „világ egyik legjobbja kaphat szerepet”.
A sikert, a robbanásszerűen följavult rokonszenvindexet már nem lehet elvenni a magyar csapattól. A kérdés már csak az: mikor, mivel, miként tudják nekünk ismét megszerezni azt a példa nélküli, felemelő élményt, hogy újra együtt legyen az ország?
