Régi vágású ember az öreg Mihály. Delente, amikor a jó barátja „ráköszön”, kalapját levéve fogadja az üdvözlést. Igazán közeli barátot csak egyet számlál, de távolabbi van több is. Némelyiknek a nevét se tudja, de ha erre-arra járván meghallja szavukat, melegség önti el. Szereti őket.
Legjobb barátja, mint a többi szerzet is, toronyban lakik. Súlyos köpenyt visel, palástján írás olvasható. Változatos az élete. Megszólal reggel, délben meg este. Sokaknak tesz szolgálatot. Elég egy erőteljes rántás, és máris tömegével szólítja magához az embereket. Más időben a holtakról emlékezik meg. De a legkülönlegesebb tulajdonsága – legalábbis a hiedelem szerint –, hogy az istennyilát is képes messzire űzni. Déli 12 órakor már sok évszázada, 1456 óta hív az Úrangyalára, ma már csak azt, akinek eszébe jut még egyáltalán ez az imádság.
A Hang – így mondja Mihály. Persze, hogy a harangról beszél! Neki társa volt sok éven át. Amikor a falu régi harangozója, a Laczkó kovács meghalt, a búcsúztatásán a kis ministránsra bízták, hogy szólaltassa meg a temetőharangot. A gyerek csúful félreverte, akkor ő odalépett, s keze alatt a kalimpáló nyelv megszelídült. Így szállt rá a „mesterség”. Tette a dolgát. A maga ura volt, nem a filléres fizetség, csak a feladat vonzotta. Úgy gondolta, ő és a harang szabályozta a napi életritmust.
Egyszer eljött az utolsó munkanap: azután már elektromos szerkezet számolta az időt, s épp annyira pontosan, mint egykor ő az apja zsebóráján. Fiához költözött a városba. Ráérősen végigjárta a templomokat. Az egyik tornyába fölkéredzkedve akkora harangot látott, amilyet elképzelni se tudott. Az ő kis falusi jeladó szerszámán csak annyi volt az írás: Készült Thury Ferenc műhelyében, 1906. Azon a városin viszont ilyen szép harangvers állt: Az élőket hívom, a holtakat siratom, a villámokat elűzöm. Öreg kora dacára útnak indult, meglátogatott több híres „nagyságot”, megismerkedett több szép Hanggal.
Még a ’80-as években szülőfaluja plébánosa, aki ellátta olvasnivalóval, kezébe adott egy könyvet. Padányi Viktor írta. Nehéz olvasmány volt. Egy részlet különösképp megmarkolta a szívét: „Tíz óra után egy-két perccel jött a végzetes hír, és akkor megkondultak a harangok, előbb Pesten, majd ahogy villámgyorsan szétfutott a hír, egymásután mindenfelé az országban. A magyarok két óra hosszat tartó harangozással temették múltjukat és jövőjüket. Budapest percek alatt feketébe öltözött.”
Mihály az év június 4-én, délután elindult a templomhoz. Abban az időben, amikor – ahogy a könyvben olvasta – pecsét került a tragikus szerződésre. A zsebórán fél 5-re ugrott a nagymutató. Harangozni kezdett. Nem szabályos kiverselés volt az: vészharang. A tanácselnök raportra rendelte. Megfenyegette. Mit tehetett… A következő év júniusának negyedik napján kiballagott a határba, a csőszharanghoz, amelynek palástján ez állt: Szavam kísér el utadon. Egyedül volt. Pontban fél ötkor meghúzta a kötelet. Kegyetlenül félreverte a harangot. Ahogy Trianon emlékéhez illik.
