A két kis kolduló gyerek váratlanul ugrik elő a sarkon, bácsika, adj egy kis pénzt, csak pár tízest! Mire kéne az? – kérdi Bácsika, hát enni, enni, ismételgetik.
A két kis kolduló gyerek váratlanul ugrik elő a sarkon, bácsika, adj egy kis pénzt, csak pár tízest! Mire kéne az? – kérdi Bácsika, hát enni, enni, ismételgetik. Kíváncsi lennék én arra! – mordul feléjük Bácsika –, biztosan cigarettára kell, de a kiskölkök tiltakoznak, dehogy, nem cigizünk mi! Hát isztok-e? – araszol az igazság felé az öreg, sikertelenül, dehogy iszunk – zeng a kéttagú gyerekkórus, látszik, ember ezekből ki nem szedi, mire kell a pénz.
Bácsika kőszíve meglágyul, előkapar a zsebéből valamennyit, kiporciózza egyiknek is, másiknak is, azok megörülnek, észre se veszik a váratlan kérdéscsapdát: kinek viszitek? Hát a faternak – és elvágtatnak. Bácsika néz utánuk, látja, átellenben, a kocsmaajtónál támasztja a falat egy köpcös, az ő tenyerébe hullatja a két fiú a pénzt, egyikük koszos pólóján felirat: Erdélyország. Nem tudni, onnét jöttek-e – gondolja Bácsika –, de hogy szeretik az apjukat, az biztos.
Ballag tovább. Átvág a parkon. Megáll ott, ahol valamikor három rézbéka köpte a vizet a hatalmas márványtálba. Gyerekek kedvelt vízivó helye volt, most valami sikertelen utánzatot lát békák helyett. Hova tűnhettek az eredetiek – morfondíroz –, de a választ soha nem tudja meg, és lényegében nem is olyan fontos, hisz mi sem természetesebb, mint hogy a dolgok változnak, a közeli Krupp-cukrászda is a múlté, a sarki nagyposta ódon telefonfülkéje sincs már, a hangulatos macskakövek helyén műkő csillog, hát miért épp az a három, valamikor vizet köpő rézbéka lenne a fontos…
Persze, persze, nem is az a fontos, hanem amibe az egykori ittlétük beágyazódik – vagyis az emlék.
Emlékidéző hétvége ez a mostani is, amikor hazamegy szülővárosába, szétnézni, múltból töltekezni, leereszkedni a Dunára a kis szűk utcácskán, ahol mindig rohan a szél, és úgy tűnik, mindig szembe fúj, akár le, akár fölfelé iparkodik a gyalogos, aztán a parton a már megcsendesedik, szétterül, mint a régmúlt, amibe most belesüpped az ember, és csak megy előre, amíg kőfal nem állja útját. Onnét már csak egy az irány, egyenesen nincs tovább – tiltott övezet. Mert börtönt rejt a hatalmas szürke fal. Két és fél évszázados a története. Négyszer változott át, mire az lett, ami.
Az uralkodó, Mária Terézia 1764-ben, a pozsonyi országgyűlésről hazafelé hajózva meglátogatta a várost. A legendás püspök, Migazzi Kristóf gróf a tervezett látogatás előtt diadalívet építtetett a császári vendég tiszteletére. A királynő aztán kérte a püspököt, húzzanak föl a „Kőkapu” szomszédságában egy házat, amely a bécsi Theresianum mintájára a szegény sorsú ifjak nevelőintézete lenne. Így is történt. De csak negyedszázadig működhetett benne konviktus. Aztán katonai akadémia költözött bele. Később egy ideig tébolyda volt. A XIX. század derekán kapta meg végső funkcióját: börtön lett.
Hány váci visszaálmodná helyébe a hajdani neveldét! – gondolja Bácsika, és odahagyja az átváltozás rossz emlékű házát, visszamegy a postaparkba, a rézbékák utódjaihoz, és iszik a vízből. Épp olyan az íze, mint egykor.
