A nándorfehérvári diadal és a véletlenfaktor

1456. júliusa: a Magyarország meghódítására induló II. Mehmed szultán, a „Hódító” csapatait a hónap elején Nándorfehérvár alá vezényli, hogy annak elfoglalásával megnyissa a kaput Pannónia felé. Mozsárágyúi 4-én megszólalnak, és iszonyatos erővel sorozzák a várat. A karcsú tornyok s a vékony falak nem sokáig tudnak ellenállni az ágyúgolyóknak. Úgy látszik, Mehmed jól számol, amikor azt gondolja: a tüzérség pusztítása, a vár lerombolása után hamarosan nyílt terepen mérkőzhet meg Szilágyi Mihály várkapitány hétezer fős seregével. Valóban, a sokszoros túlerővel szemben a várvédőknek esélyük se lenne, ha nem számíthatnának a Szegeden táborozó Hunyadi János támogatására.

A hadvezér azonban a birtokai vagyonából fölállított 10-12 ezres sereggel ekkor már megindult Fehérvár felé. 14-én Zimonynál dunai hajózár állta útját – de naszádjai és szerb dereglyék segítségével kétszáz török hajót szétverve semmisítette meg a folyami zárat. Így tudott utat törni a vár felé, s csatlakozni sógora, Szilágyi várvédőihez. Időközben megérkezett a bátor kardforgató szerzetes, Kapisztrán János magyar-szerb felkelőserege is, és tábort vert a Száva túlpartján.

Elérkezett 21-e. Mehmed döntő támadásra szánta el magát. Győzelmi terve kis híján sikerült is, ám a nyomasztó túlerőben lévő törökök nem bírtak a hősiesen harcoló védőkkel. Az öldöklő küzdelem másnap hajnalig tartott, Hunyadiéknak akkorra sikerült megtisztítaniuk a várost az utolsó töröktől is. Aztán pár óra múlva bekövetkezett az immár valóban sorsfordító csata. Ezt érdemes a történész, Tarján M. Tamás érzékletes eseménykrónikájából felidéznünk.

„Mehmed ezen a napon újabb rohamot akart indítani, de a döntő összecsapást végül a véletlen idézte elő: történt ugyanis, hogy Kapisztrán fegyelmezetlen csapataiból néhány keresztes vitéz átkelt a folyón, és a török tábor szomszédságából nyilazni kezdte az ellenséget. Példájukat egyre többen követték, a szpáhik és janicsárok pedig lassan hadrendbe álltak, hogy szétverjék a támadókat. Kapisztrán meg akarta akadályozni az összecsapást, ezért – Hunyadi utasítására – hamarosan csónakba szállt, ám kísérlete fordított eredményt ért el: katonái úgy vélték, a szerzetes rohamra buzdítja őket, ezért hamarosan követték példáját, és átúsztak-eveztek a Száván, hogy összecsapjanak a törökkel. Miután a csata elkezdődött, a meglepett oszmánok őrizetlenül hagyták táborukat és tüzérségüket, Hunyadi János pedig élt az alkalommal, kitört a várból, és egy lovasrohammal elfoglalta az állásokat. A meglepett topcsiknak arra sem volt idejük, hogy hasznavehetetlenné tegyék ágyúikat, így hamarosan a törökök azt tapasztalhatták, hogy a frontális támadás mellett ágyútüzet kaptak a hátukba. Rövid öldöklő csata következett, melyben a fanatikus keresztesek és a várvédők felmorzsolták a támadókat, és megfutamították őket. Mehmed az arcpirító vereséget követően még aznap este döntött a visszavonulásról – állítólag csalódottságában véget akart vetni életének –, és hangzatos tervei ellenére a világ akkori legerősebb seregével vesztesként távozott Nándorfehérvár alól.”

Európa tehát évtizedekre megszabadult a török veszedelemtől. 560 esztendeje minden délben a nándorfehérvári hősökért szól a harang.