1958 kora tavaszán nagy eseményre készült a város: az augusztusi ünnepre nagyszabású ipari vásárt terveztek. Csatasorba álltak helyi, környékbeli és országos vállalatok.
A város kereskedői, kisiparosai is készültek a seregszemlére. Presztízskérdésnek tekintette mindenki – különösképp az elöljáróság –, hogy a közellátásban a város a szebbik arcát mutathassa. Egy olyan időszakot éltek ugyanis, amikor gyakran hiány keletkezett sokféle iparcikkből és élelmiszerből. Az ’56-ban avatott tejüzem nem mindig tudta teljesíteni feladatát, a tejtermékekből sokszor volt hiány, ahogy a napi kenyérellátás is olykor akadozott. Ahogy szűkös volt a bátorkínálat is, és az áruházban nem volt elegendő férfiöltöny, szövet, vagy szőnyeg.
Javában zajlottak az előkészületek, amikor – derült égből villámcsapás! – a megyei tanács úgy döntött: Sztálinváros helyett Székesfehérvár legyen az ünnepi vásár színhelye. Csakhogy a városban már megkezdődött a vásártér kiépítése, zajlottak a földmunkák, épült a kiállítási csarnok. A megyei vezetés botrányszagot érzett, s végül meghátrált. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy az országos pártközpont közbeavatkozott: nem engedhette, hogy a koronázó város – ha csak egy vásárrendezés dolgában is – megelőzze a szocialista nehéziparnak a Generalissimus nevét viselő zászlóshajóját.
A kétnapos vásár sikert hozott: az egész megyéből jöttek érdeklődők, negyvenezer látogató volt. A nézelődők sok újdonsággal ismerkedhettek, olyanokkal is, amelyek nyilvánvalóan meghaladták a legtöbbjük anyagi lehetőségeit… például a nők vágyálma, a különleges francia parfüm. A vásári látnivalók mellett sport- és kultúrprogramok, sétarepülés – és persze az elmaradhatatlan lacikonyha meg a söntéspultok sora várta a vendégeket.
