Rajzolni tanult, aztán targoncát vezetett, végül keramikus lett R. Welser Gabriella. Nagyon hosszú és rögös utat járt be, önmagát nem kézművesnek, hanem inkább képzőművésznek definiálná. Elmesélte azt is, hogy a sors miként verte és áldotta meg őt, és már elérte élete célját.
- Kisebb-nagyobb megszakításokkal tizenkét éves koromtól tanultam rajzolni. 1965 óta foglalkozom képzőművészettel. Az akkori dunaújvárosi képzőművész körben tanultam Cyránszki Mária szobrászművész, és ifjabb Koffán Károly grafikus keze alatt. Később a helyi Uitz terem szakkörében folytattam a rajzolást, Birkás István festőművész irányításával. Közel tizenöt évet töltöttem e körökben, majd a szakkör megszűnésekor áttértem a néhai Golubov Gábor keramikus művésztanár vezette kerámia szakkör berkeibe. Több kiállításon vettem részt, például 2001-ben Móron, a Lambert kastélyban, a dunaújvárosi Szivacs Galériában, a kapolcsi Művészetek Völgyében, Taljándörögdön. A szakkörben közel tizenöt évig dolgoztunk együtt a társaimmal, közben megépítettem a saját műhelyemet – mesélte a kezdetekről Gabriella.
Mint mondta, nem volt egyszerű idáig eljutni, saját erőből, kitartásból kellett felépítenie életét. Dolgozott az óragyárban, ahol betűszedő, majd dukkozó volt. Később a vasműbe került, ahol aztán adódott egy lehetőség és targoncavezető lett. A Központi diszpécserszolgálatnál helyezkedett el. Aztán kisbusz- és kisteherautó vezetésből is levizsgázott, és huszonegy évig vezetett balesetmentesen. Mint meséli, lekötötte a vezetés, megnyugtatta.
- Miközben hoztam-vittem az embereket, sok tanácsot kaptam. Aztán kiköltöztünk Rácalmásra és ott megépítettem a magam műhelyét. Tulajdonképpen ekkor kezdtem el fejlődni. Egyre jobb munkákat készítettem, egyre több lehetőségem lett. Mivel mindig volt bennem valami plusz, ezért alkotni akartam. Az agyagozás során hamar rájöttem, hogy nem a korongozás köt le, így elkezdtem használni, amit tanultam és jól tudtam: a rajzot. Amit le tudtam rajzolni, azt képes voltam megformázni. Ennek köszönhető, hogy a munkáimmal kicsit kilógok a sorból, rajzos múltam visszaköszön alkotásaimon. A formai világom nem annyira stilizált, és másként használom a színeket, mint a legtöbb keramikus. De éppen ezért korlátlanok a lehetőségeim, mert egyedivé tesz a rajztudás, sajátos profilt ad.Több kiállításom is volt, majd elkezdtem zsűriztetni a munkáimat. Nekünk, iparművészeknek nehezebb, mint a népművészeknek, mert szinte semmilyen támogatást nem kapunk. A kiállításoknak viszont egész jó volt mindig a visszhangja, amikor leszedtem, már kérték a szervezők a következő évi dátumot. Pályázatokon is részt vettem. Ezek kapcsán jutottak el a műveim a fővárosba is. Gyakran kiállítok Rácalmáson és Dunaújvárosban. Részt vettem a Magyar Kézművességért Alapítvány által meghirdetett pályázaton. A bejutott munkáimat bemutatták a Vajdahunyad várban lévő Mezőgazdasági Múzeumban és a Keszthelyi Helikon Kastélymúzeumban is. Eljutottak munkáim Magyarpolányba, ahol különdíjat kaptam. Eljutottam munkáimmal Fehérvárcsurgóra, Debrecenbe, és Oroszlányba. A Magyar Amatőr Artum háromévenként megrendezett tehetségkutató pályázatán sikeresen szerepeltem, és eljutott a munkám a fővárosi Esszencia kiállításra. Lakóhelyemen rendszeresen kapok feladatokat a helyi Jankovich Kúria és -Turisztikai Központban, kézműves bemutatókon és kiállítóként. Az önkormányzatnál a falakon lógnak a képeim és van köztéri szobrom, de tíz esztendeje én készítem a tökfesztivál díjait is.
A köztéri szobor története maga a megvalósult álom. Gabriella ars poétikája teljesedett be általa.
- Úgy szerettem volna majd egyszer távozni e világról, hogy érzéseim, gondolataim itt maradjanak a munkáimmal, és meséljenek rólam az utánam jövő nemzedéknek. Kell ennél több egy alkotónak? A Delelő című, mészkő tömbből készült alkotás egy tökszüretben megfáradt, heverésző, ingös-gatyás paraszt legényt ábrázol. A szobor elkészülte után két évre Budapestről hívtak zsűrit, amely a rácalmási alkotótáborban készült alkotásokat szemlézte, a Delelőt is, amely azóta is a Művelődési Ház előtt áll.
Gabriella folyamatosan alkot. Immáron nyugdíjasként megrendelésekre dolgozik, vagy saját feje után megy. Nem tud unatkozni.
- Nem érzem jól magam, ha valamit nem hozok létre egy nap! Abba betegszem bele, ha nem csinálok semmit! Gyakran a lehetetlen feladatokba is belevágok, mert amit mondani is szoktam, amit nem próbáltam, arról nem hiszem el, hogy nem tudom. Ezért is van, hogy nyughatatlan vagyok.
Csakúgy, mint nagymamaként.
- Három gyermeket szültem, két fiút és egy lányt. Sajnos, az egyik fiamat egy balesetben elveszítettem. A másik két gyermekem eddig hat unokával ajándékozott meg. Ők, mint az orgonasípok: fél évestől tizenhárom éves korig töltik be a teret. Imádom őket, de be kell vallanom, hogy nem az a tipikus tutujgatós típusú nagymama vagyok. Inkább az az én időm, amikor már lehet csinálni velük valamit, együtt építeni, alkotni. Egyébként is tevékeny vagyok. A Dunaújvárosi Kézműves Egyesület, valamint az Ágasfa Hagyományélesztő Kör tagjaként a nagy hobbim a hagyományőrzés és a hagyományok felélesztése. Az Ágasfa keretében például felelevenítjük a régi, népi hagyományokat, s mindezt teljesen ingyen. A téltemetéstől a húsvéton át a karácsonyig mindig kitelepülünk és játszóházakat, foglalkozásokat szervezünk. Persze, a saját kiállításomat is szervezem, tervezem. Jó lenne ősszel megvalósítani majd, lehetőség szerint a dunaújvárosi evangélikus templomban.
