Népi iparművész, faszobrász és restaurátor is Nyitrai Mihály, aki 2013-ban a Pro Cultura Intercisae-díjban részesült. Idén is részt vett a baracsi alkotótáborban, hazaérkezése után beszélgettünk vele a munkásságáról.
- Baracson születtem, és 1954-ben költöztünk a városba szüleimmel. 1969-ben ács- és állványozóként végeztem a 26-os Állami Építőipar Vállaltnál, de csak nagyon rövid ideig dolgoztam a szakmámban, mert nem szerettem volna állandóan vándorolni. Hamar behívtak katonának, és határőrként szolgáltam. A leszerelésem után először a Dunai Vasműben anyagátvevőként, később a szállítóknál dolgoztam, majd 1983-tól 2000-ig különböző teherautókon voltam gépkocsivezető a Volánnál. Sofőrként kamiont, teherautót, de még parádés kocsit is vezettem. Sajnos, ez a munka teljesen kikészítette a gerincemet, manapság is minden nap fél órás gerinctornát kell végeznem az egészségemért. Aztán adódott egy lehetőség és egy barátom ajánlására elmentem a Móra iskolába karbantartónak. Végül innen is mentem nyugdíjba.
A fafaragás, maga a természet szeretete már gyermekkorától kezdődően élt benne. Jó példa volt előtte nagyapja, aki állandóan bütykölt valamit.
- A fa szeretete gyermekkoromból származik, igaz, ez csak később tudatosult bennem. A nagyapám mindent fabrikált, ami a keze ügyébe akadt. 1978-ban megnősültem és ugyan apósom ekkor már nem élt, de én megtaláltam egy általa elkezdett és félbehagyott faragott pipát. Ezt befejeztem és onnantól elszabadult a pokol – meséli mosolyogva a fafaragó. – A nyolcvanas évektől pedig már rendszeresen faragtam kisebb tárgyakat: pipákat, díszdobozokat a nagyszobánkban. Az első alakos faragásom 1986 körül született, ez egy paradicsomi jelenetet ábrázol. Ezt az otthonomban őrzöm, mert később eszméltem rá, hogy a rajta lévő női alak a feleségemre emlékeztet.
Természetesen Mihály behatóan tanulmányozta a fafaragás művészetét. Kiállításokra és múzeumokba járt, de minden lehetséges helyen nézte, szemlélte a megjelenő tárgyakat. Aztán kisebb-nagyobb kiállításaival hívta fel magára a figyelmet. Tagja volt a Dunai Vasmű amatőr képzőművész körnek, 1989-től tagja a Nyíregyházi Népművészeti Egyesületnek, valamint a Székesfehérvári Népművészeti Egyesület és a Pentelei Kézműves Egyesület tagja is.
- A művészet attól szép, hogy mindenki megtalálhatja benne azt, ami neki tetszik. Nem kell túlmisztifikálni a művészetet. Szerintem az a legjobb, ha a közönség döntheti el, hogy mi a szép, mi a jó, és mi tetszik neki. Ha valamilyen alkotás nem tetszik az embereknek, nem fogadják el, magyarázhatom én akármeddig annak a jelentését – tudom meg különös ars poétikáját az iparművésznek.
Aztán a művek születésébe is beavat.
- Általában kisebb tárgyakat szoktam faragni. Néha beugrik egy-egy gondolat, és ha testet ölt, akkor kifaragom magamnak. Nagyobb tárgyakat, szobrokat csak akkor készítek, ha kérik, megrendelik. Sajnos, elég ritkán van ilyen. A mintáim többsége a pásztorfaragásból indul ki. Az pedig, csak természetes, hogy oda kell figyelni, hogy melyik motívumot mikor, hol használjuk. Régebben a legtöbbnek jelentése volt, ami mára a ködbe veszett, de nem baj, mert azért így sem keveri össze az ember a dunántúli mintákat az ékrovásossal. Amit nem ismer az ember, ahhoz pedig jobb, ha nem nyúl hozzá. Persze próbálok a mai világnak faragni, de a régi gyökereket felhasználva. Egy-egy minta hordozhat egyedi jelleget, újat is ki lehet találni, de azt vallom, hogy mindegyik emlékeztet részleteiben más meglévő mintákra. Nekem is van egy csalán mintám, ami egyéni, de gyakrabban újragondolom, újraértelmezem a hagyományosakat, mert valamiből ki kell indulni.
Közel harminc kiállítása, tárlata volt már, többségében egyedüli kiállítóként. Munkáit Németországban, Lengyelországban is kiállították már. Több nagy szobra, alkotása áll városok közterein. Az ő szobra díszíti a Szent Pantaleon Kórház Imatermét (Korpusz), Szabolcs falu főterét (Táltos), de Székesfehérváron („Vastuskó”), a Madarasi Hargitán, Erdélyben (Kopjafa), valamint Baracson (Betlehemi figurák) és Rácalmáson (Sziget Tündére, Rácalmás, Árpád házi Salamon király), illetve több közintézményben (Mesevár Óvoda, Kincskereső Óvoda, evangélikus templom, Móra Ferenc iskola, József Attila Könyvtár) is fellelhetőek alkotásai. Munkásságáért 1992-ben Pro Renovanda Cultura Hungariae, a Népművészetért pályadíjat kapott, a Magyar Művelődési Minisztérium elismeréseként. 1998-ban érdemelte ki a népi iparművész címet, 2013-ban megkapta a Pro Cultura Intercisae díjat. Jelenleg a Kenyérgyári úton lévő műhelyében alkot.
- Ha valamelyik ismerősöm szól, hogy „kiszáradt egy fa, gyere, vágd ki és elviheted”, akkor örömmel elfogadom a felajánlását. Ma már ritkán lehet nagyobb rönkökhöz jutni, vagy beszerezni jó minőségű alapanyagot. Ezért sem alkotok folyamatosan. S, hogy mit szeretek? Szabadtérre és beltérre is más fa kell. Beltérre általában gyümölcsfákat használok, kültérre tölgyet, akácot, mert azok keményebb szálúak, jobban bírják az időjárást. Persze, minden fából észült szobrot illene évente legalább kétszer lekezelni, hogy megóvjuk. Néha, csontot is faragok. Persze a csont csak azután munkálható meg, hogy megfelelően zsírtalanítottuk.
Ha akad szabadidőm, akkor pedig szívesen hódolok a hobbimnak. Már gyermekkorom óta érdekel a történelem, a hadtörténet, ezen belül is a harci páncélok, sisakok, díszek. Sajnos, a korabeli remek mesterek a sírba vitték tudományuk jelentős részét. Amíg egészségem bírta, szívesen túráztam az Építőkkel, vagy a Bakancsosokkal. Zenét is szeretek hallgatni. Régen a Rolling Stones volt a kedvencem, de a komolyzenét is kedvelem.
