A ledermedt képernyő

Nofene! Bökött megint egyet, jött a vaksötét, majd újabb bökés, és újabb hangyavonulás. Pár másodperc múlva pedig a képernyőt eluralta a nagy kékség.

Nem tudta mire vélni. Riasztotta ezermester cimboráját, akiről tudta, a boyler vízkőtelenítésétől a villanypásztor reparálásáig szinte mindenhez ért. Hátha ehhez is. Jött a szaki, távirányító kézbe, bökés, fejcsóválás. Elsőként a jelhozó kábelt szemlélte, de az illesztő a helyén. Követni kezdte a vezeték útját egészen föl, a padlásig, ahol a műholdas tányér felől a kábel a házba lép. Hosszas szöszmötölés, majd kiáltás: megvan! – és mutatta a gazdának a sérülést. Biztosan az ács volt – gondolta az öreg. Délelőtt járt nála a tetőmester, hogy az őszi esők előtt szerszámaival a hibákat kijavítsa, tán neki sikerülhetett egy rossz mozdulattal a tévét vakká-süketté tenni.

A cimbora elugrott kábelért, forrasztópákáért, az öreg meg leült a kisszobában, és bánatosan nézte a kék mezőt. Sosem volt igazán filozofikus alkat, így nem is jött rá a helyzet tanulságára: arra, hogy milyen megnyugtató ezekben a percekben tévét nézni. A képernyőn ugyanis az állandóság sugallata. A mozdulatlanság ígérete. Ezen az „adáson” nem kell töprengeni, nem késztet erőfeszítésre, nem fáraszt és nem izgat fel. Úgy, ahogy van, a nyugalmat árasztja. Ha az unoka betévedne a szobába, nem kellene kikapcsolni, védve őt, nehogy olyat lásson, amihez még kicsi. Elbambulva nézte, nézte hosszan a készüléket. Eszébe se jutott, hogy az egyszerűségében is megkapó tévés produkciót látja: magát a teljességet, a tökéletes összhangot. A képélesség hibátlan, nincs tónusdifferencia, a színhelyességgel sincs semmi baj, a nagy kékség állandó, mással össze nem téveszthető. És ebben a műsorban csak ez kap szerepet.

Két óra múlva végzett az ezermester. És élettel telt meg a képernyő. A gazda számára megváltás volt ez a kétórás szilencium, a sanyarú nélkülözés után. Más olvasatban persze ez százhúsz perc nyugalom – de ő ebbe bele se gondolt. Azon töprengett, a kedvenc szappanopera milyen új fordulatait szalaszthatta el. Amit azért soha nem tudott életvalóságként értelmezni.

Sándor András – igen, „az” a Sándor András, az ötvenes években Sztálinvárosba száműzött író, ’56 októberének egyik kulcsfigurája – írta majd’ fél évszázaddal később, a kereskedelmi tévék térnyerésekor egy jegyzetében: „Bakkarát és rulett izgalma a hajószalon levegőjében, táncforgatag a hajó nagytermében, rikoltoz a zene, s fürge riporterek jegyzetelnek, leadnak, sugároznak a nagyon fontos dolgokról, amelyek ezen a fényes óceánjárón történnek.” Az öreg ezen a napon két órán át nélkülözte a „fényes óceánjáró” eseménykrónikáját. Amely neki, a dolgos embernek nem volt több: épp csak a munka utáni pihentető mese.