Megyek hazafelé. A kis facsoportnál valamit észreveszek: egy iskolatáska púposodik ki a földből. Aztán látom, van hozzátartozó gyerek is, a szomszéd kis csibésze, okos, jóravaló srác. Hasal a fűben, hátán a táskája, én nézem őt, ő meredten néz valamit, előtte kölyökmacska, az meg egy feketerigót bámul.
Mindenki erősen koncentrál, csak a rigó az, aki ránk se hederít, egykedvűen vizsgálgatja, amit talált. A kismacskát még nem tartja ellenfélnek, az embert megszokta. Végez a „valamivel”, odébb áll, mi is indulunk. A kis szomszéd kérdi, tudom-e, hogy inkább csak a városokban marad télire a rigó, Olaszországban telel a többség. Szeptember az indulás ideje.
A fiú most lépett az ötödikbe, tudakolom, hogy ízlik az iskola, jó – mondja tömören, gondoljak, amit akarok. De fölcsillan a szeme, amikor az új osztályfőnökről beszél. Fiatal, kedves, és nem „nyaggatós” – jellemzi. Képzeljem el – folytatja –, arra biztatja a gyerekeket, hogy a suliban legyenek alaposak, s akkor otthon már fölösleges tanulni. Csakhogy ehhez ész is kell – összegez.
Előző nap a közösségi portálon bukkantam egy szülő írására, a kisiskolás gyermeke tanárnőjének levelét idézte. „Kedves Szülők! Remélem a nyári szünetben a gyerekek és Önök is ki tudták pihenni magukat! Bízom benne, hogy az idei tanévet jó hangulatban kezdjük, és így is zárjuk! Ám ehhez az Önök segítsége is szükséges. Két dolgot kérnénk, amit egész évben szem előtt kell tartani ahhoz, hogy a gyerekük szeressen iskolába járni, és ne rettegjen:
Ne méricskéljék őket! Soha ne mások eredményeire legyenek kíváncsiak, hanem a saját gyerekükére! Ne hasonlítgassák őket a többiekhez!
Ne tanuljon otthon! Az iskolában mindent igyekszünk elvégezni, hisz itt vannak 4 óráig. Ha valaki valamiért nem lett készen, azt külön jelezzük a szülőknek. Tanulás helyett otthon beszélgessenek vele, ha tévézik, lehetőleg olyat nézzen, amiből hasznos dolgot tanul, olvasson, sokat mozogjon! Vonják be őket az otthoni munkákba, legyenek kisebb faladatai, ami a felelősségérzetüket erősíti. Ezek sokkalta hasznosabbak, mintha leülne az íróasztalához!
Nem akarjuk megnyomorítani a gyerekeket az extra elvárásokkal, viszont szeretnénk felkelteni az érdeklődésüket, és megismertetni őket az ismeretszerzés örömével. Így sok egyéni gyűjtőmunkára adunk majd lehetőséget. Ezek nem leszek kötelezőek!”
Rokonszenves cél, okos program – elhivatott pedagógust sejtet, akire illik Németh László vallomása: a nagy író-tanár úgy fogalmazott, azért pedagógus, hogy „nagy vigyázattal, csendben” csiszolja kristályba a nyers gyémántot; a gyermeki elmét.
1945-46-ban, a háborút ki sem heverve rendkívüli nehézségekkel működött az iskola Pentelén. A gyerekek jó része hideg teremben, téglára rakott deszkákon ült, az írólapot is tégla tartotta. Az alulfizetett tanítók tették a dolgukat. Csaplovics József tankerületi főigazgató szavai szerint a tantestület „… rendkívüli gazdasági elesettségében is megőrizte az igazi nevelő emelkedett szellemiségét.”
Az iskola örök. Az iskolaeszmény is.
