András napja van. A névadó – az ókori halász, Jézus követője, a 12 apostol egyike – személyéhez valamikor ősi szokások kötődtek. A szólás szerint „András zárja a hegedűt” – vagyis farsangig vége a mulatozás idejének.
Más hagyományokról is beszél az etnográfia. A szakrális néprajz legendája, Bálint Sándor írja: szokásban volt, hogy az András-naphoz legközelebb eső ünnepen, advent első vasárnapján tette közzé a pap a plébánia évi népmozgalmi adatait, így az esküvők és születések számát is, amiről a fiatalok arra következtettek, hogy András házasságszerző szent. Így terjedt el az a népi hiedelem, hogy e napon a lányok álmukban megláthatják jövendőbelijüket. Erre utal a följegyzett rigmus: Párnámat rázom, Szent Andrást várom, mutassa meg a jövendőbeli párom! Csángóvidéken a farkasveszély ellen éltek különböző András-napi praktikákkal, Klézsében ilyenkor a házak kapuját fokhagymával kenték meg. A legáltalánosabb – és vidékünkön is élő – szokás szerint e nappal kezdődik a disznótorok ideje. Ezért is tapad András nevéhez a „disznóölő” titulus. E ragadványnevet a másik jeles decemberi név viselője, a „hitetlen” Tamás apostol is hordozza.
Pentele a két világháború között igazi disznónagyhatalommá lett: a főváros hús- és zsírellátásában kiemelkedő volt a község szerepe. Hetente 5-6 vagon hízott sertés ment a budapesti vágóhidakra, nyáridőben hajóval is szállítottak. A kupecek a főszezonban megszállták a falut, a visszaemlékezők szerint a vendéglőben ilyen alkalommal valóságos tőzsde működött. A nagygazdaságok a mangalica mellett egyre inkább a gyorsabban hízó és sok húst adó kesedisznóra álltak át. A cselédek is jócskán kivették részüket a disznóhizlalásból, egyikük, az évente tíz malacot is hizlalásba fogott Simon György a városmonográfia tanúsága szerint 1951-ben ilyen szemléletesen fogalmazta meg ennek hasznát: „A hizlalás olyan volt, mint a persely, jobban jártak, mintha csipri-csupri adták volna el külön a sovány süldőt és külön a kukoricát.”
Csak elvétve volt olyan porta Pentelén, ahol nem vágtak disznót adventkor. Aki nem tartott jószágot, arra azt mondták a régiek: az már csak „a maga szegénye”. A disznótorok afféle családi ünnepek is voltak, összejött a rokonság, és nem hiányozhattak onnét a maskurások – a kéregető, játékból kolbászt lopni próbáló fiúk sem.
A tradícióit őrző Dunaújváros most is minden évben megrendezi a hagyományos toros fesztivált.
