Amikor hasad a hajnal…

1997-et írtunk. Nem sok jót hozott az az advent a magyarnak. December kedvetlenségben és szomorú szegénységben lelt rá az országra. A kórház szülészetén azonban nagy forgalmat hozott az a hideg évutó. A sok jövevény hangja csak úgy hömpölygött a folyosón. Az anyák – ahogy a hevenyészett statisztika mutatta – nem a legfiatalabb korosztályból valók voltak. Jobbára érett nők, megfontolt, tudatos gyermekvállalók. Karácsony felé közeledve a kis Katinka is végre az életbe sírta magát. Két nap késéssel jött, de annál nagyobb szeretet övezte. Bátyja, a hároméves nem fogadta kitörő örömmel, sőt! Hát persze, a kórházba vonuló édesanyját ez a „betolakodó” elszólította mellőle. Ezzel már az élete kezdetén elkövette a megbocsáthatatlan vétket! A szülők tudták: ha a két gyermek közt csak két-három évnyi a különbség, az nehezen feloldható feszültségforrás. Elkerülhetetlen, hogy a nagyobbik ellenszenvvel fogadja a vetélytársat. Sokan tanácsolták, be ne vigyék a nagyobbat a kórházba, testvérnézőbe. Ám egy sokat látott orvos azt mondta: dehogynem! Csak adjanak majd neki egy kis időt.

Adtak. És egy jó óra múltán a bömböléstől eljutottak a csöndes belenyugvásig. De hátra volt még a java: amikor a kicsi hazakerül. Apa és csemetéje együtt ment a kórházba, összecuccoltak, s indultak. Különös menet volt: legelöl bandukolt a hároméves. Fontosságtudata kiült az arcára. Ő volt a felvezető, s büszkén tette a dolgát. Megérkezve ő tolatott be elsőként a kapun, és az első szembejövő szomszédnak fennhangon újságolta: hazahoztuk!

Nem volt persze minden pillanat békés. Mamája nem felejti, amikor a gyermek panaszolta: Anya, mindig bőg! Kicsoda bőg mindig, Kisfiam? – hangzott a kérdés. Hát ez! – Ki az az „ez”? Hát ez – ismételte meg nyomatékkal a fiú. Szülője nem hagyta annyiban, mire a fiú megadta magát: hát ez a… Katinka.

Eltelt vagy tizenöt év. Akkor is karácsony közeledett. Egyszer hallják, a gyerekszobában kistestvérének, az örök „tanítványának” verset olvas a kamasz fiú. És milyen verset! Döbbenten álltak az ajtó előtt. Márai Sándor: Mennyből az angyal. Az utolsó soroknál az anya szeméből kiperdült néhány könnycsepp.

„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
– a gyermek, a szamár, a pásztor –
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik – mennyből az angyal.”