Szenvedésből életerő

Indult, mert sok-sok évvel a nyugdíjba menetele után is figyelnie kellett az övéire – a hívekre. Az idős papról tudták: hiába nehezedik rá az idő, örök szolgálatos marad. Számítottak rá.

De fölösleges a múlt idő. József atya ma is, kilencvenen túl is aktív. Honnét az erő? Ebben az adventben el kell mennem hozzá. Folytatni kell a rég megkezdett eszmecserét. Amíg lehet. Legutóbb arról beszélt: neki még csak-csak szerencséje volt, nem úgy, mint rokonomnak, az ő jó ismerősének. Ez a rokon a hírhedett szibériai lágerben, Vorkután szenvedett át kegyetlen, fagyos teleket, az élet és halál közti mezsgyén egyensúlyozva. „A börtönben értük, a még szörnyűbb sorsot élőkért is imádkoztam” – mondja József atya.

Vajon az én rokonom, a rég „odaát” lévő Lojzi bácsi ismerte-e a pentelei Nagy Antalt? Ki tudja, hogy a sok ezer rab között ki kit tarthatott számon a barakktársakon kívül… és ahány új ismeretség, annyi találkozás a fájdalom ezerféle módozatával. Meglehet, hogy a két rab, Antal és az én Lojzi bátyám egymás mellett dolgoztak a bányában, néha tán még szót is váltottak; ám valószínűbb, hogy a rettenetes tömeg külön-külön nyelte el őket, hisz a párhuzamosok, mint tudnivaló, csak a végtelenben találkoznak, a rokon pályán futó életutak pedig legtöbbször sehol. Így lehetett ez velük is. Csak a szenvedéstörténet rokonítja őket.

Nagy Antal egykori házára nemrég emléktáblát helyeztek a Pentele múltját és múltbéli embereit tisztelők. Szép gesztus! Az a tábla jelképesen hatszázezer emberé is – mert ennyi hazánkfia osztozott az elhurcoltak sorsában. Ezt idézi számunkra a Gulág-emlékév, amikor fontos beszélnünk a régiek szenvedéseiről, hisz a hétköznapi ember arról sokáig semmit sem tudott. A munkatáborok rabjainak fele idegen földben nyugszik, a háromszázezer túlélőt, a hazatérőket meg fenyegetéssel kötelezte hallgatásra az akkori hatalom. Hogy szeretteiket óvják, némaságba burkolóztak. Titkuk örök terhét cipelték.

Értük is imádkozott tehát az én kedves pap ismerősöm az ő saját fogsága helyén, Kistarcsán, ahol súlyos éveket töltött. Emlékei közül ma is előjön a kép: a cella falán tábla, rajta „Az őrizetesek jogai és kötelességei”. Három joguk volt, meséli az emlékező József atya: kaphattak tisztasági csomagot; végszükségben kérhettek orvosi segítséget; a harmadik jog pedig, hogy bármikor jelentkezhettek önként föltáró, beismerő vallomásra. Az ötvenhét pap cellatársból e jogával soha, senki sem élt. Pedig őreik mindent bevetettek. Esténként – mondja –, ha aznap épp nem vallatták, nem kínozták, nem verték félholtra a vadállatias ávósok, hálát adott Istennek a „jó sorsáért”. Az életerőt csak növelték benne a szenvedések.

A fényképes dobozból előkerült fotón a biciklit József atya épp tolja. Persze, hegymenet… na és a kilenc évtized súlya. Meg a börtönéveké.