Az ember, akiből nem lett bankfiú

2017. január 31. (kedd) 12:06 - Várkonyi Balázs

1956 januárjának utolsó napján az angliai Sussex megye varázslatos kisvárosában, Hartfieldben egy idős matematikus örökre kivonult ebből a világból.

A szomorú hír teljesen érintetlenül hagyta a matematikusok társadalmát. A munkásságát ugyanis senki sem ismerte. Mert nem is volt. Pedig a világ harmadik legnívósabb egyetemén, Cambridge-ben tanult a tehetségeknek kijáró ösztöndíjjal, s készült a matematikusi pályára.

Aztán lassan megérlelődött benne a váltás: az egyenletek titka helyett mindinkább az irodalom vonzotta. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy az egyetem előtt, az apja igazgatta magániskolában a már akkor is világhírű író, H. G. Wells volt a tanára. És a skót fiatalember, Alan Alexander Milne – bár lehetett volna a matematika jó nevű tudora – szintén íróvá lett. És életre keltette a világ egyik legismertebb mesehősét: a Micimackót. Akinek eredeti neve Winnie-the-Pooh volt, de a Karinthy-fordításban a főhős is, a filozofikus textus is egy kissé elmicisedett.

A két Milne-könyv világszerte gyerekek millióinak lett a kedvenc olvasmánya, és – aligha túlzás – tízmilliókhoz jutottak el a filmre vitt történetek. A szerző azonban nem lett ezáltal igazán boldog: egész életében ki akart törni a meseregény-író szerepéből, de a példátlan siker foglyul ejtette. 1937-ben megjelent önéletrajzi könyve a Már túl késő… címmel jelent meg. Magyarázatként megfogalmazza: réges-rég lekéste azt, hogy „másféle” író legyen belőle.

Egy biztos: bankfiú sose akart lenni. A gyerekkori intelmekre emlékezve írja: „Ki tudja miért, mindig az a fenyegetés lógott a fejünk felett, hogy banktisztviselők leszünk. A többi fiúnak azt mondogatták, hogy felcsaphatnak a seregbe, kivándorolhatnak, esetleg elmehetnek utcaseprőnek. Minket azonban gyerekkorunk óta azzal ijesztgettek, hogy ha nem tanulunk, akkor bankfiúk leszünk. Úgy tartották: az emberiség legalja végül a bankokban telepszik meg.”

Milne tehát keserűen vette tudomásul, hogy örökre Winnie rabja maradt. A gyerektársadalom viszont hálás az írónak a halhatatlan mesehősért.

A rovat további hírei: Napraszóló

A levéltitok becsülete

A levéltitok becsülete

2017. december 10. (vasárnap)

A véletlen sodort Z. úr mellé. Úgy alakult, hogy egy időt kényszerűen egy helyen kellett töltenünk. Közben többször is alkalom adódott, hogy beszélgessünk, s úgy-ahogy megismerjük egymást. Vagyis hát, megismerni… ez azért egy kicsit túlzás. De az ember röpke ismeretség nyomán is szerezhet valamiféle benyomást. Nekem ez viszonylag hamar sikerült.

Adventbe érve

Adventbe érve

2017. december 03. (vasárnap)

Nézd, ott ballag két ember, már nem vagyunk egyedül. Fotoriporter kolléganőm, Márta derült fel így az idegenek látványán. Hát persze, vasárnap reggel a kihalt, havas mellékúton, ahol sok-sok kilométeren át egy lélek se tűnik föl, szívderítő ez a „nem vagyunk egyedül” érzés. Riportra mentünk: adventnyitó mise, az első gyertyagyújtás a kis pusztai kápolnában. Mint kiderült, az átfagyott emberpár is oda tart. Hiába invitáltuk őket az autóba, köszönettel elhárították: „Megszoktuk mi így…”

Örömutazás

Örömutazás

2017. november 29. (szerda)

Cegléd, Budai út, megálló az 1896-os évszámot viselő 226. jelű őrháznál. Itt szállt vonatra kora reggel huszonkét kis óvodás és négy nevelő. Bevonatoztak a szépen gondozott, hangulatos-platánfás törzsállomásra, leszálltak. A gyerekek izgatottan lesték, mikor jön a Hírös Intercity. Az ő vonatuk.

A vendéglőskirály

A vendéglőskirály

2017. november 28. (kedd)

New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.

... de hol van a nagyfater bringája?

... de hol van a nagyfater bringája?

2017. november 26. (vasárnap)

Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.