Az ember, akiből nem lett bankfiú

A szomorú hír teljesen érintetlenül hagyta a matematikusok társadalmát. A munkásságát ugyanis senki sem ismerte. Mert nem is volt. Pedig a világ harmadik legnívósabb egyetemén, Cambridge-ben tanult a tehetségeknek kijáró ösztöndíjjal, s készült a matematikusi pályára.

Aztán lassan megérlelődött benne a váltás: az egyenletek titka helyett mindinkább az irodalom vonzotta. Ebben annak is szerepe lehetett, hogy az egyetem előtt, az apja igazgatta magániskolában a már akkor is világhírű író, H. G. Wells volt a tanára. És a skót fiatalember, Alan Alexander Milne – bár lehetett volna a matematika jó nevű tudora – szintén íróvá lett. És életre keltette a világ egyik legismertebb mesehősét: a Micimackót. Akinek eredeti neve Winnie-the-Pooh volt, de a Karinthy-fordításban a főhős is, a filozofikus textus is egy kissé elmicisedett.

A két Milne-könyv világszerte gyerekek millióinak lett a kedvenc olvasmánya, és – aligha túlzás – tízmilliókhoz jutottak el a filmre vitt történetek. A szerző azonban nem lett ezáltal igazán boldog: egész életében ki akart törni a meseregény-író szerepéből, de a példátlan siker foglyul ejtette. 1937-ben megjelent önéletrajzi könyve a Már túl késő… címmel jelent meg. Magyarázatként megfogalmazza: réges-rég lekéste azt, hogy „másféle” író legyen belőle.

Egy biztos: bankfiú sose akart lenni. A gyerekkori intelmekre emlékezve írja: „Ki tudja miért, mindig az a fenyegetés lógott a fejünk felett, hogy banktisztviselők leszünk. A többi fiúnak azt mondogatták, hogy felcsaphatnak a seregbe, kivándorolhatnak, esetleg elmehetnek utcaseprőnek. Minket azonban gyerekkorunk óta azzal ijesztgettek, hogy ha nem tanulunk, akkor bankfiúk leszünk. Úgy tartották: az emberiség legalja végül a bankokban telepszik meg.”

Milne tehát keserűen vette tudomásul, hogy örökre Winnie rabja maradt. A gyerektársadalom viszont hálás az írónak a halhatatlan mesehősért.