Nagy hírrel fogad Gyuró, utcabéli ismerősöm kisfia. Nem titkolt izgalommal újságolja: holnap Góliátnak vége. Értetlenül bámulok, így aztán a részletekbe is beavat. Nagyapjához készülnek, disznótorra.
Megtudom, a hatalmasra nőtt jószágot ő keresztelte el Góliátnak. Kár, teszi hozzá, hogy többé nem vakargathatja a füle tövét… pedig megszerette. Még tán meg is siratja a lenyűgöző méretű disznót. Óvatosan érdeklődöm: ott lesz-e kedvence végső pillanatainál. Jaj, dehogy! – mondja –, akkor én még alszom, de Tatáék úgysem eresztenének oda.
Híre volt, hogy Szilveszter napján egy dél-dunántúli faluban valaki az óvodás fiúcska kezébe nyomta a disznóölő kést, s a rokonság bíztatása mellett a kissrác adta meg a jószágnak a kegyelemdöfést. A neten egy ideig mindenki tanúja lehetett a szúrásnak meg az eltorzult ízlésűek hangos drukkolásának, ám aztán egy jobb érzésű ember a gyomorforgató videofelvételt eltüntette a világhálóról. Elgondolkodom: a szülők vajon büszkeséggel nézték végig csemetéjük „férfias” akcióját? Netán az ő príma ötletük volt? Beavatási rítusnak szánták?
Vajon mit szólt volna a hajdani híres pentelei böllér, Nyuli Náci, ha értesül arról, hogy egy kisgyereket ilyen megdöbbentő „bátorságpróba” elé állítanak? Hát semmit. Mert az ő idejében ez elképzelhetetlen lett volna. Holnap száraz hideg lesz – optimális idő a disznótorhoz, s a környék több portáján bizonyára előkerülnek a böllérkések. És ahogy szokás: maradnak a felnőttek, az avatott profik kezében. Góliát is bevégzi majd földi küldetését, de mire a kis Gyuró fölébred, már jóval túl lesznek azon, ami egy ilyen alkalommal elkerülhetetlen. A kisgyerek pedig nem ott kap leckét a hamisan értelmezett bátorságról…
