Mert nem vagyok a legjobban, az ablak előtt ülök és szemlélődöm. A szemközti park most néptelen, alig pár embert látni, ők is, mint én, eléggé tétlenek. Sehol egy futó vagy egy biciklis.
Koros asszony arcát füröszti a napsugárban. A mellette ülő férfi hallgatag, könyvébe temetkezik. Persze, ez egy átlagos hétköznap, délidő közeledik, akinek dolga van, nem itt tölti az idejét.
Harsány kiáltás töri meg a csendet. Kisfiú vágtat a hinta felé. Fölpattan rá, lökdösni próbálja magát, szülője megszánja, nagyot taszít rajta. A fiúcska egy idő után megunja. Letelepszik a nagy fa alá, oda, ahová a köveket hordták előző nap az önkéntes parkrendező kisiskolások. Nézegeti a testesebb darabokat – egy terv fogalmazódhat meg a fejében –, aztán megfontoltan válogat. És akkurátusan rendezkedni kezd.
Vár készül itt? Tán az lesz, de még csak egy védfal kerekedik ki. Aztán apróbb kövekből valami feljáróféle. És igen, tényleg végvár lesz, negyedóra múltán már az őrtoronynál tart. Kicsit csálé, de megteszi. Tartja magát, nem omlik össze az építmény. Most igazán boldog a kissrác. Sikerült valami; komoly mérnöki munka egy ilyen pöttömnek! Munkája végeztével elégedetten szemléli a művet.
Olvasmányélményemet idézi a jelenet. Az íróasztalom fölött évekig egy írás lapja függött, szép, metszett betűkkel hirdette a cím: Hogyan kell harangot önteni. Hátramegyek, keresni kezdem a költözés utáni rendetlenségben valahol meglapuló papírt, szerencsémre előkerül. Beleolvasok. Az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Ez az első mondat kapott meg, amikor Ancsel Éva kisesszéjét egykor szemmagasságban a könyvespolcomra szegeztem. Afféle módszertani útmutatónak szántam. Nem hiszem, hogy mindig sikerült betartanom, amire tanított… de igyekeztem. Ahogy az a kisfiú is a parkban. Tényleg, mit csinál most?
Az ablakhoz lépek ismét. Már nem látom őt. Teljesítette, amit tervbe vett, aztán apjával elment. Kár. Kaphattam volna még türelempéldát, kitartásmintát, mert az a kisfiú a korát meghazudtolva jó háromnegyed órát dolgozott a művén, azzal a végtelen odaadással, amit az írásban olvasok: „… a harangöntést nem szabad elsietni. A harangöntésnek vannak kritikus pillanatai. Akik ilyenkor kételkednek és leállnak, azokkal nem szabad vitatkozni, azokat kényszeríteni kell, hogy folytassák a munkát.”
Az a fiúcska kétely és bizonytalanság nélkül tette a dolgát. Alkotott. Fantáziával, szorgalommal. Harangöntő lesz? Nem hiszem. De már ilyen kicsiként is tud valamit: „Harangot komolyan kell önteni, hiszen nem közönséges használatra szolgál, hanem az lesz a dolga, hogy közös gyakorlatra szólítsa az embereket. ... Ha a harang megkondul, és mindenki ujjong, akkor az, aki öntötte, lehetőleg az emberek szemétől távol zokogjon, amiért nem tökéletes a hangja, mivelhogy nincs tökéletes harang.”
Nekem úgy tűnt, a kisgyerek a maga építményében a tökéleteset látta.
