Apa, mesélj!

2017. március 12. (vasárnap) 14:13 - Várkonyi Balázs

Gyermekeim vissza-visszatérő felszólítására belekezdek a csupa-szép történetek egyikébe, de ők tiltakoznak: ne azt, hanem.. Mindig azt akarják hallani, amiben a régvolt keserű magvai lapulnak. Persze, hisz érzik, milyen lehetett az élet ott, a telepi szükséglakásban, ahová apjuk családját a sors kényszerítette.

Állok a legkisebbel, lánykámmal a Mikszáth utca sarkán. A hajdani lepusztult háznak már csak hűlt helye van. Előttem az emlék: az esőtől felduzzadt salaktengerben lovas kocsijával közeledik a Tüzép-telepi fuvaros, látom, ahogy a nagy gumikerekek kétfelé préselik a folyós masszát, az csak úgy zúdul befelé az ajtórésen. Anyám otthon van – persze, többnyire otthon, mert a politikai bűnös apám miatt épp nem taníthat –, szalad hát a lapáttal, vödörrel, felmosóronggyal…

Változik a kép. Szürke ruhás ember támaszkodik a villanypózna betongyámjára, ő a villanyszámlás, havonta jön, havonta beszélik meg anyámmal a világ dolgait. – Asszonyom, hiába már, Anderzon meghalt, csókolom! – mondja a férfi, viszontlátásra, vágja rá villámgyorsan anyám, de jön a viszontválasz, nem megyek még, Magduska, és csak mondja a bő patakként áradó történeteit, majd leszűri a tanulságot. Mindig ez a koreográfia, a hórihorgas ember mesél, és minden gondolatsor végén jön a szomorú híradás a titokzatos ember haláláról. Tudtuk persze mi, kölykök is, hogy a számlás bácsi Andersent akart mondani, csak örökre úgy épült be a tudatába, hogy Anderzon, de a lényeget értettük: a nagy dán mesemondó halála azt üzeni, hogy nincs mese, vége, de élni kell; és megette a fene ezt a világot, amiért olyan, amilyen.

Fotó:Wikiart

Erről szólt minden, ami a szálfa emberből kibukott, válogatott jelzőkkel illette a rendszert, kárhoztatta annak hazug prófétáit, Kádárostul, mindenestül. Soha nem jött híre, hogy a bőrkabátosok elvitték volna, persze, hisz’ megválogatta, ki előtt mit mond. Anyám a cinkosa volt, nagy összhangban szidták az egész bagázst. Olykor a kemény székely asszony, mintha félreértené a vissza-visszatérő mondat végén a csókolomot, gyors elköszönéssel próbálta berekeszteni a diskurzust. Ez csak annak szólt, hogy dolog van, szalad a ház, főzni-mosni kell; aztán mégis mindig minden halasztódott, mert jólesett kibeszélni a fájdalmat afölött, hogy mit rabolt el a hatalom az embertől: kitől a megélhetése földjét, kitől a tégláról téglára összerakott házát vagy az örökölt jószágát – és a legtöbbtől a lelke nyugalmát.

Folyt tehát a vége-nincs eszmecsere, záporoztak a szidalmak a kifordult világot igazgató hitványakra. Ha illetéktelen fül hallja, rendőrt is küldhetett volna a „néphatalom” nevében a két veszélydes zugszervezkedőre, de nem volt fültanú, így a számlás is, anyám is megúszta. Apám már nem, de az egy másik történet.

A villanyszámlás havonta jött, havonta temette Anderzont. Jól kibeszélte magát, láthatóan mégsem nyugodott meg. Hát hogy nyugodott volna. Ahogy mi sem. De megtanultuk, Anderzon meghalt, nincs hát mese; ám soha nem szabad ebbe beletörődnünk.

- Nyitókép forrása:keptar.oszk.hu -

A rovat további hírei: Napraszóló

Cihika és az ideges elfajzás

Cihika és az ideges elfajzás

2017. november 19. (vasárnap)

Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.

Napbúcsúztató Ábel-mesével

Napbúcsúztató Ábel-mesével

2017. november 13. (hétfő)

Esténként, elalvás előtt mindig teszek egy kört a világhálón, hogy tudjam, milyen hírek zárják a napot. De csakis a híreket olvasom, a szabad fórum, a közösségi „csevegő” portál ilyenkor már kerülendő: nem izgatom föl magam azon, hogy miként törik kerékbe oly sokan anyanyelvünket. A közös kincset.

Üzenet a múltból

Üzenet a múltból

2017. november 12. (vasárnap)

Rég volt. Egy barát házaspár nekivágott Ausztriának. Építészként egy nemes feladat jutott nekik, nem állhattak ellen a kísértésnek. Mentek, terveztek, aztán odakint ragadtak. Kisfiuk akkor hat-hétéves lehetett. Rajzkészségét az óvoda csodálta, megkönnyezték, amikor a szeretnivaló kissrác elment. Ritkán jöttek haza, szülei egyvégtében az új kihívásokat keresték.

Amikor elmaradt a hajnal

Amikor elmaradt a hajnal

2017. november 04. (szombat)

Kezdetben volt az éjsötét. A falióra tizenkettőt mutatott, majd egy pillanat – és a naptár november harmadikáról negyedikére lépett. Eltelt egy óra, kettő, három, az ország aludt, békét álmodott, s nem tudta, hogy valahol már tankok dübörögnek, csak még a zaj nem hallik idáig. Négy óra lett.

Amikor még élt a remény…

Amikor még élt a remény…

2017. október 31. (kedd)

1956. október 31-ét írtak. A forradalom és szabadságharc pentelei krónikájában ez a nap fordulópont: megalakultak a néphatalmi testületek, a nemzeti bizottság, a helyi munkástanács, és a tüzérezred tisztjei részvételével a forradalmi katonai tanács. A feloszlatott DISZ-szervezet szerepét átvette a forradalmi ifjúsági bizottság. Az előző napok véráldozattal is járó történései után a konszolidáció jelei mutatkoztak.

Három jeles nap – az egykoriak tiszteletében

Három jeles nap – az egykoriak tiszteletében

2017. október 31. (kedd)

Emlékezésre késztető dátumok egymás nyomában: ma a protestánsok tartják ünnepüket, szerdán a katolikusok mindenszentek napját ülik, csütörtökön pedig valamennyien az elment hozzátartozóinkra és barátainkra gondolunk.

Enter – A következetesség embere

Enter – A következetesség embere

2017. október 30. (hétfő)

A vasárnapi vihar a négy fal közé szorított. Számítógép bekapcsolva, lássuk, mi hír „odakintről”. Elhűlve nézem a Dunaújváros hírportál fotóit a szél pusztításáról. Olvasom a mindegyre frissülő helyzetjelentést a Magyar útnál meg a körforgónál történtekről, a nagyvenyimi, bodajki, csákvári kártételről, és sorjáznak a hírek. A szélnek nincs nyugta.