Kinek sóra, fára többé semmi gondja, az a hajdani katona lehet, akit Vörösmarty e szavakkal megénekelt. Vagy - az a szép, titokzatosságot sugárzó, idős asszony, aki nemrég még arra kért, hozzak neki a boltból sót. Pedig neki sóból kevés kellett már utóbb, mert alig evett. Csak kenyeret, azt nagyon szerette.
De kiporciózta öreges-gondosan, mint mindent, mígnem egy napon rá nem ébredt: kiporciózva itt már neki az órái is. És magával vitte a titkát. Amit csak a lánya ismert.
Utoljára talán felrémlett még neki a régi időbe zárult fiatalsága, a Kun utcai kórház, ahol a szörnyű forrázás után Frank főorvos adta vissza neki a szépséget. Örökké hálás volt a nagyhírű sebésznek. És Balta doktornak is. Ő volt az alorvos. A fiatal Paulának igen tetszett, de szemrebbenéssel se mutatta. Csak a szívébe zárta. Már jócskán az öregségben botorkált, de még mindig emlegette. Szépség és ifjúság nála minden időkre összekapcsolódott egy kórházzal, műtővel, nagy fehérséggel.
Az alorvost többé nem látta. Az örök ideál maradt. Mégsem érezte magát boldogtalannak; élhetett az álmaiban. Társa lett egy ’56-os férfinak, bár szerelmet nem érzett. Férjét pár év múlva elvitte a börtönbetegség. Már nagyon sok ideje annak, kevés dologra emlékszik, de arra igen, hogy azok az esztendők őt is élve temették maguk alá. Csak a gyermeke iránti felelősség tartotta meg. Aztán a lány fölnőtt, kiröppent. Maradtak az emlékek.
A polgárotthon fényei megkoptak, az ezüstnemű már régen a zálogházba vándorolt, és ahogy múlt az idő, a napok is egyre reménytelenebbül hosszúra váltottak. Nemrég elérkezett a pillanat, amitől mindig félt. Eljött a kórházba menetel ideje. Bizalmatlan volt. Ellenállt. Vitatkozott a háziorvossal: ezeknél – mondta – nem Balta operál. Kárhoztatta az OTI-t, ami már csak az emlékeiben volt, de végül megadta magát. Odabent aztán szúrós szemével átdöfte a vizsgálóorvost, vegzálta a hirtelenszőke kardiológusnőt: kegyed – mondta – hasonlít valakire a piacon, csak finomabb jelenség, a kardiológus erre mit tehetett, csúnyán nézett. További konfliktus nem volt. Paula néni ugyanis hazakérte magát.
A betegszállító sofőr egyvégtében dünnyögött, mindennel baja volt, bal lábbal kelhetett fel, az út végén a kis borravaló sem igen tudta megvigasztalni, biztosan keveset adtam, gondolta a néni, de a nincsből nem lehet több. Odahaza a nappali ablaka előtt leült, kint a mindennapi életfolyam hömpölygött, nagyon közönséges – állapította meg, és visszamenekült a távoli emlékvilágba, ahol Balta alorvos játszotta a főszerepet, a kedves, jó Balta, aki a Frank doktorral visszaadta neki a szépségesélyt.
Amikor álmaiból visszatért, ismét a kinti világba kapaszkodott a szeme. A telefonhoz nyúlt. Fölhívta a lányát. A reményről beszélt. A gyógyulásról. Váratlanul azt mondta: valamilyen fordulat talán jön még az életben. Csak abban nem volt biztos, hogy az ő idejében…
Mi már tudjuk, hogy nem. A kilencvenkét éves, öregségében is szép arcú asszony régvolt idők boldogságemlékeit vitte magával.
