Árad be az ablakon a meleg, mi kéne ahhoz, hogy elviseljem? Benézek a hűtőbe. Megvan: tej! Kiveszem. A műanyag flakon palástja hamarosan gyöngyözni kezd, töltök, habzik, ahogy a pohárba ér. (Bögre? Isten ments, a látvány mindennél fontosabb, tehát csakis vékony falú pohár a megfelelő!)
Leteszem a gép mellé, gyönyörködöm a fehérségben, közben eszembe jut egy régi történet. Középiskolásokat, diákrádiósokat tanítottam a szakma titkaira. Egy nyári táborban, Sóstón egy nap a kissé gyermeteg reklámszövegekről volt szó – lásd: „Egy pohár tej, tiszta fej”, s a diákok azt kapták feladatul, járjanak utána, hogyan hatnak ezek a panelszövegek a hétköznapokban.
Egy kissé túl lelkes fiatalember a közeli kerthelyiségben vadászott riportalanyra, s az ott gyanútlanul iddogáló egyik öregtől váratlanul megkérdezte: „Bor helyett miért nem iszik inkább a szemközti tejivóban tejet?” A válasz az volt, hogy abban sok a víz. Nosza, a valóságfeltárásban rendíthetetlen ifjú azonnal átvágtatott a túloldali üzletbe, és ezt a furmányos kérdést szegezte az ott lévő asszonynak: „Mondja, maga miért vizezi a tejet?”
A csapat egy ideig nemigen ment a tejivóba… A fiatalember aztán megtanulta a szakma szabályait, sikeres lett, mondhatni, sztár, s ahogy az életútját ismerem, bor helyett ma is tejet iszik. Javítja a hazai statisztikát, amelyre ez rá is fér, mert mi, magyarok a tejfogyasztók alsó középmezőnyébe tartozunk az alig több mint évi másfélszáz literrel fejenként. A finnek ennél majdnem két és félszer többet isznak – ők világelsők.
Ma a Nemzetközi Tejnap van. Vagyis csak volt. A hatvan éve, 1957-ben megalapozott hagyomány szerint minden év májusának utolsó keddje ez a kitüntetett nap, aztán másfél évtizede az élelmezésügyi világszervezet javaslatára június elseje lett, a Tej Világnapja titulussal. Biztos, ami biztos: én mindkét napon gondoskodom a kötelező tejadagról, nehogy úgy járjak, mint a Móricz Zsigmond-novellának, a Judith és Eszter címűnek a kis szereplője.
„Egy karácsonytáji estén nagy eseménynek lett oka nálunk a tej. Már bejártam a falut, s gyáván nyújtogattam a fehér meg a vörös krajcárokat, ne adj isten, hogy csak egy pohárral is kaptam volna valahol. Pedig mindenütt volt bőviben. Előttem csűrölték nagy kondérokban, háromlábú cseréplábasokban, s mégis ha kértem, a szikár, éles szemű, pénzéhes parasztasszonyok kiterjegették a két kezük szárát s mind a tíz ujjukat, és csípőre szorított könyökkel sápították:
- Nincs, galambom. Nem lehet. Győteni kell. Gyön az innep. Kell a kalácsba, bélesbe, piacra. Most áros a té.
Fáradtan, pityergésre álló szájjal tértem haza.”
Az elbeszélés végén azért csak kerül a kisfiú poharába egy pár hajtásra való tej…
