Egy pofon ára

2017. június 10. (szombat) 16:35 - Várkonyi Balázs

Nagyon rosszul érzik majd magukat a jövő hét péntekén az iskolafolyosók. Meg az osztálytermek. Tőlük idegen csönd szakad rájuk.

A csütörtökkel vége az iskolaévnek, megszűnik a nyüzsgés, a zsivaj, pedig az a termek, folyosók életeleme. Őszig hibernált állapotban várnak. Csak a gyerekek emléke járkál a falak közt.

Azt mondja a kisebb lányom, ahogy telik az idő, mind gyakrabban gondol az egykori iskolájára, a régi tanáraira. Felidéz egy évekkel ezelőtti történetet. Mielőtt belekezd, címet is ad neki: Egy pofon ára.

Évfordulós ünnepség volt. A megemlékezés méltó módon zajlott. A suli három vagánya viszont unatkozott. Gonosz játékot találtak ki: hátul, a többiektől takarva elkezdték ismételgetni azt, amit a szónok – az iskola hajdani diákja, mellesleg neves szobrászművész – mondott. A közel állók persze röhögtek. Az ünnepség majdnem botrányba fulladt.

Osztályfőnökük elszámoltatta a tetteseket. A hangadó flegmán vigyorgott, majd ezzel támadt neki: „Mit hőzöng, legalább életet vittünk a dögunalomba.” A tanárnál elszakadt a cérna. Kiosztott egy-egy fülest. Aztán a tanári szoba csöndjében összecsomagolta a holmiját. Tudta, mi vár rá. Győztek azok, akik miatt némelyik iskolában eredményesen tanítani szinte lehetetlen. Húsz év szolgálat után az ő karrierje bevégeztetett.

A történetnek itt vége is lehetne, de nincs.

A kisdiákok lázadtak. Sokan sírtak. Másnap az osztály háromnegyede tiltakozásul nem ment iskolába. Köztük volt az egyik érintett is, azt mondta: megérdemelték a pofont. A sztrájkkal persze semmire se mentek. Tudták ezt a gyerekek, mégis, a szeretett tanáruk mellett a „lábukkal szavaztak”.

Amikor elcsitultak a hullámok, az igazgató asszony bement az osztályfőnöki órára. Két mondatot mondott: „Tudjátok, hogy ami történt, azt nem nézhettük el. De igazságérzetből mindenkinek jeles!”

 

A rovat további hírei: Napraszóló

Levélre várva

Levélre várva

2019. november 17. (vasárnap)

A férfi kezébe vette a könyvet. Belelapozott. Ahol kinyílt, olvasta. A véletlen ezt a mondatot lökte szeme elé: „Hegedűmet az oroszok ellopták, nem volt kedvem tovább folytatni a hegedülést, helyette zongorázni tanultam.”

Pentele és a Spárta-példa

Pentele és a Spárta-példa

2019. november 10. (vasárnap)

Az öreg tanár a karosszékében ült, közel a kisszoba ablakához. Ott kora délután még a fogyó novemberi fény elegendő az olvasáshoz. És onnét a könyvespolc is könnyen elérhető, legalábbis a szélső szektor, ahol a historikus művek lapulnak. Fölvette a keze ügyébe eső könyvet, amit már ebéd előtt kinézett magának, s odakészítette, célirányosan, a november 7-ei privát megemlékezéshez.

Pentele példát ad…

Pentele példát ad…

2019. november 04. (hétfő)

Akkor még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult a temetőbe, az egykor volt szeretteihez. A halottak napja az egyik évben épp olyan, mint az előzőben, vagy akár a következőben, de 1956-ban minden másképp látszott.

A kegyelet napjai

A kegyelet napjai

2019. november 01. (péntek)

Anyám fogja a kezem, melengeti az októberi szélben, ballagunk a templomba, az övéihez, nem mondta, hogy tartsak vele, magam jelentkeztem, hogy szívesen elkísérem, ne egyedül menjen a fontos ünnepen, a reformáció emléknapján.

Eltaposás-sikermutató, ’56

Eltaposás-sikermutató, ’56

2019. október 27. (vasárnap)

Megkezdődik 1956 októberének utolsó hete. Pentele polgárainak többsége fölvillanyozva a fővárosból jövő hírek által. Népgyűlés – követelésekkel. Vissza a település ősi nevét! A vasműről levenni a Sztálinbélyeget!

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.