Azon a távoli környéken autó tán csak óránként bukkan föl, nagy néha egy-egy motoros, elvétve gyalogos. Aki arra jár, láthatja, amint fácánok grasszálnak a földúton, s csak az utolsó pillanatban kapnak szárnyra. Láthatja azt is, ahogy vadnyulak iramodnak át a mezőn, sőt, olykor őzek is.
Hát igen, ez maga a „perem”, a majdnem-tanyavilág. Volt, nem is egyszer, hogy az ablakom alatt terelgette az őzsuta a kisgidáját. Micsoda látvány!
Békés vidék, jó szomszédokkal. Szép időt töltöttem ott. Odakint lakó alig, csak a hétvégére kilátogatóktól éled meg a környék. Egykori lakhelyemtől száz méterre ház, parányi gazdaság, szépen gondozott kis eperültetvénnyel. Birka legel a körülkerített portán, az arra tévedővel nemes tartású vizslák szemeznek. Ott él az a család, amelyről szólnom illik most, amikor nem kis dogok történtek náluk.
Ott nevelkedik két kedves, szép kislány. Tanulnak, jól. Sportolnak, ugyanúgy. Lövészek. A nagyobb, Vivien már évek óta sikergyáros, a kisebb, Viki pedig most iparkodik nővére nyomába érni, ő is túl van már néhány biztató eredményen.
Egy hete volt: olvasgatok a közösségi portálon, megüti a szemem néhány sor, a németországi junior világversenyről épp gyorshírt tesz közzé a Magyar Sportlövők Szövetsége:
„Fantasztikus!
A női légpisztolyos csapatunk, Major Vera, Egri Viki, Nagy Vivien, világbajnoki címet nyert!
Gratulálunk!”
Egy szempillantás alatt áradni kezdenek az elismerő bejegyzések. Magam is gyorsan elküldöm üzenetemet, hát persze, Vivien, az újdonsült világbajnok – az egykori szomszédom. A legkevesebb, hogy távolból neki szurkolok. Tehetségéről eddig is sokan tudtak, de most, hogy társaival a „világ tetejére” került, még több elismerést szerzett magának. És a sportágának. Meg még valaminek, amiről kevesen tudnak.
Vivi és húga egy homokvilági kistelepülésen, annak is az egyik legtávolabbi pontján nevelődtek. Olyan helyen, ahol már a napindítás sem könnyű: hajnalban kelés, készülődés, aztán irány az iskola, az első buszmegálló is vagy másfél kilométerre van, odáig legtöbbször gyaloglás, nagy ritkán egy alkalmi motor, a hátsó ülésen a nagyobb, a kisebb meg ölben, és fújhat, eshet, menni kell. Ajánlottam édesanyjuknak nem egyszer, hogy ha cudar az idő, bátran zörgessenek be, kész vagyok a fuvarra, de soha nem éltek vele. Mentek hóban, esőben. Gyalogosan, mert az édesapának van ugyan autója, de messzire jár dolgozni, az édesanyával így magukra voltak utalva, mégis, róluk mindig a derű sugárzott.
Délelőtt iskola, délután sport, olykor szakkör vagy kulturális program, aztán haza úgy, ahogy jöttek, egy kis buszozás, majd gyaloglás, sosem egyedül, az édesanya velük tartott. Ma már a nagylánynak van motorja, így egy kicsit könnyebb lett. Középiskolába városba jár. Változatlanul edz, gyakorol. És most világelső.
Sokféle út vezet a sikerhez. Ifjúsági világbajnok is van számos. De aki így, ilyen hátránnyal lesz az… ám ő, a hajdani kis szomszéd nem érez hátrányt. Nemcsak a lövészet bajnoka lett. Az élet bajnoka is.
