Nagy nap volt 1949. szeptember 29-e a pentelei emberek életében: ekkortól adhatták forintjaikat a közösbe, hogy segítsék az iparfejlesztést. Hogy tényleg nagy napnak érezték-e, ahhoz némi irónia is kell…
Hát persze, a beszolgáltatás – a nép szavával a rekvirálás – keserű tapasztalatai gyanakvóvá tették a jobbára mezőgazdaságból élő ittenieket. A kíméletlen módszerekkel zajló begyűjtés a kevésbé tehetőseket szinte reménytelen élethelyzetbe sodorta. A nemzetgyűlés 1947 tavaszi vitájában Nagy Imre a kedélyek lecsillapítására javasolta, hogy jó közepes termés esetén töröljék el, vagy legalább az alsó birtokkategóriákban mérsékeljék a kötelező beadást. Ez átmenetileg meg is történt, de a reméltnél gyengébb terméseredmény miatt az ellátási gondok nőttek, így a rendelkezést még az évben visszavonták. 1948 után, amikor a kommunista hatalomátvétel befejeződött, már föl sem merült a beszolgáltatási rendszer megszüntetése. A szabadpiac gyakorlatilag kimúlt, a közellátás akadozott.
Ebben a helyzetben születtek meg a gazdaságjavító tervek – és ezekkel együtt a lakossági hozzájárulás kibővítése: a magánpénz állami megcsapolása az „önkéntesség” látszatával. Így került sor az ötéves tervet segítő első Tervkölcsön, később a Békekölcsön bevezetésére. 1949 szeptember végén Dunapentelén is megindult a jegyzés. A Városmonográfiában erről ez olvasható: „… naponta zajlott a »felajánlás«. Külön nyilvántartások készültek a készpénzben fizetőkről, valamint a heti és havi részletekben törlesztőkről. 1949. október 1-jéig készpénzben 13 050, részletben 7200 forint tervkölcsönjegyzés történt. Október 13-án már nemleges jelentést küldött a vezetőjegyző, a jegyzés befejeződött.”
Nincs tudomásunk arról, hogy megütötte-e valaki a bokáját amiatt, hogy alig két hét után Pentelén véget is ért az akció. Azt sem tudni, hányan mertek nemet mondani az „önkéntességre”, a bújtatott adó megfizetésére. Az első két nap alatt összegyűlt alig több mint 13 ezer forintnyi készpénz nem tűnik soknak, de az elszegényedett emberek lehetőségeit tekintve akkor bizony tekintélyes összegnek számított.
A befizetők egyébként nem is sejthették, hogy a maguk szerény módján a majdani Vasmű építését is segítik forintjaikkal – pedig így volt. Az országos jegyzés jelentős része ugyanis az iparfejlesztést támogatta, így áttételesen a „vasváros” létrehozását is. A nem kamatozó kötvények visszavásárlására az állam öt éves időtartamot szabott meg, ám ez sok esetben késve történt Az emberek a pénzromlás miatt vesztséget szenvedtek. Egyébként is népszerűtlen volt az álságosan „megtakarításnak” nevezett jegyzés, hisz csak a korábban bevezetett, körmönfont módon „cséplési” meg „őrlési” illetéknek nevezett sáp újabb formáját látták benne. Az sem volt különösképp vonzó, hogy időről időre külön sorsolást rendeztek kisebb-nagyobb nyereményekkel – az emberek ugyanis nem igen hittek a „vakszerencsében”. És elegük volt a propagandaakciókból.
