New York, 1939, Világkiállítás. Zsibongás a csarnokokban, hatalmas tömeg – és az egyik legforgalmasabb pont: egy vendéglő a magyar pavilonban. De nem is csupán „egy” volt ez a hatalmas nemzetközi seregszemle éttermei közül, hanem a legjobb: a Gundel. A híres újság, a New York Herald írta a nap mint nap zsúfolt vendégfogadóról, hogy többet tett Magyarország jó híréért, mint egy hajórakomány turisztikai prospektus.
A kis időre Amerikába telepített étterem vezetője Gundel Károly volt – de nem a „nagy” Gundel, hanem a tizenhárom gyermeke közül az ő nevét viselő ifjabb Károly, aki szintúgy sokat tett a magyar konyhaművesség jó híréért. A legtöbbet persze az öreg, az 1883-ban született édesapa. A kereskedelmi iskola elvégzése után a legnevesebb német, francia, svájci és angol vendéglőkben tanulta ki a mesterséget. Hazatérve a híres Wampetich fogadót vette át, majd a Royal- és a Gellért szálló éttermét bérelte.
Több nyelven beszélt, művelt ember volt, aki nem elégedett meg azzal, hogy étellel-itallal traktálja a betérőt. Erről így vallott: „Nem is úgy érzem magam, mint vendéglős, aki pénzért ételt és italt árul, hanem mint vendéglátó magyar házigazda, akinek házát megtisztelik vendégei látogatásukkal.” A tradicionális magyar gasztronómiát idegen nyelven írott műveiben népszerűsítette, hirdetve, hogy konyhaművészetünk a nemzetközi összehasonlításban is kitűnik. A magyar vendéglős és szállodás szakma ikonikus alakja volt, tevékenysége kétségkívül hatással volt idegenforgalmunkra is.
A háború elvitte vagyona jó részét, majd 1949-ben megfosztották a szíve csücskét jelentő legkedvesebbtől is: a városligeti Gundel éttermet államosították. De a neve még mindig ott áll a patinás épület homlokzatán. Ma hatvanegy éve, hogy meghalt, 1956 november 28-án igazolt az „égi vendéglősök” társaságához. Könyvei, receptjei, hírneve ma is élővé teszi a legendát. És a felszolgálóknak iránymutatóként szánt szellemes mondása: „Amelyik pincér nem tud mosolyogni, jobban tette volna, ha vendégnek születik.”
