Amikor elmaradt a hajnal

A korán kelő tanyai ember még fordult egyet az ágyán, de már a virradatra s teendőire gondolt, a városbéli házfelügyelőnk is a gang seprése járt az eszében, de a többség pihent. Ám csak addig, míg a hernyótalpak egyre erősödő, fülsértő nyikorgása ki nem vetette az ágyból.

Még csak két napja volt, hogy emlékezők sokasága indult el a temetőkbe. Kis lángnyelvek éledtek a sírokon. Szeretetvirágok beszélték el a ragaszkodást a lent nyugvóhoz. De ahol friss volt a hant, ott a gyászkoszorúk a fájdalomról üvöltöttek, a még nem gyógyuló lelki sebekről. Sztálinváros-Pentelén a Kucsera, Nagy, Sziffert, Pusztai, Kósa, Miczkó, Török-Söményi, Szabó és Szekeres család gyászolta a forradalom első áldozatait.

Azon a november negyedikére forduló napon épp, hogy pitymallott volna, amikor különös jelenségre ébredt Magyarország: nem jött a várt fény. Elmaradt a hajnal. Éjsötét után ismét éjsötét lett. Reményt temető éjszaka. A Kossuth téren, a törvényhozás palotájában egy ember írógéphez ül… „Az országgyűlés épületében egyedül alulírott Bibó István államminiszter maradtam, mint az egyedüli törvényes magyar kormány egyedüli képviselője. Ebben a helyzetben a következőket nyilatkozom: (…) A harcban osztály és felekezeti különbség nélkül részt vett az egész magyar nép; megrendítő és csodálatos volt a felkelt nép emberséges, bölcs és különböztetni kész magatartása, mellyel csupán a leigázó idegen hadsereg és a honi hóhérkülönítmény ellen fordult…”

A Forradalmi Magyar Ifjúság aktivistái is fogalmazzák kiáltványukat: „Russzkije druzjá! Nye sztreljajtye! Orosz barátaink, ne lőjetek! Becsapnak benneteket. Nem ellenforradalmárok, hanem forradalmárok ellen harcoltok. Mi, harcoló magyarok független, demokratikus, szabad Magyarországot akarunk. A ti harcotoknak nincs értelme. Nem fasisztákra, hanem munkásokra, parasztokra és egyetemi hallgatókra lőtök. Szüntessétek be a harcot!” A gyilkológépezet azonban maximális üzemi hőfokra kapcsolt.    

Lépjünk vissza a mába. Halottak napján elhat szeretteinknek virágot vittünk, és most legtöbbünk a hatvanegy év előtti tragikus napra elékezik. Lehet a múltba révedve mindent szépnek látni. Hát persze, a ma már koros ember akkor fiatal volt, reményekkel teli élet várományosa, hogy emlékezne másként, mint nosztalgiával! Csak azt nem szabad feledni, hogy akkor, tizenkét nap fellélegzés után eljött az idő, amikor ismét pofa be! volt a parancs, amikor az áldozatok siratása helyett mosolyogni kellett, amikor börtönajtó csukódott ártatlanra is, amikor emberekkel teli szerelvények újra indultak Keletre, amikor pirkadatidőn akasztottak, s amikor elmaradt a hajnal, mert az éjszaka után újra éjszaka jött, nagy, fekete, vigasztalan országos éjszaka.