Úgy hívták: Cihika Mihály. A Toldy Gimnázium diákjai már a furcsa név hallatán hangos röhögésben törtek ki, legalábbis az elején. A nevéről persze senki sem tehet, Mihály tanár se, hogy ezt örökölte szüleitől. A gyerekek később alaposan megtanulták, hogy nevetni semmi okuk, félni annál inkább.
1957. október 23-a volt. A patinás budai iskolában véget ért a második óra. Kicsengettek. A nagyszünet következett, amikor szokás szerint hatalmas zsibongás töltötte be az épületet. De nem azon a napon! Az emeleti folyosón mélységes csend fogadta az arra tévedőt, aki azt láthatta: diákok állnak a fal mellett, nem mozdulnak, egy szót se szólnak, még egymáshoz sem. Pillanatok alatt elterjedt: néma tüntetés! Hamarosan az egész iskolára csöndfátyol borult.
Amikor az irodában Cihika igazgatóhelyettes észlelte a különös jelenséget, üvöltésben tört ki. A diákság nem törődött vele. Aztán becsengettek, a gyerekek visszamentek osztályaikba, és a tanítás folytatódott tovább. De nem úgy, mint előtte. Nem úgy, mintha semmi nem történt volna.
Egy középiskolás csapat akkor, a forradalom egyéves évfordulóján kitett magáért. Miközben az országra már félelem telepedett – ők a félelemmel dacolva emlékeztettek és tiltakoztak. A néma tüntetés a diákbátorság próbája, az ellenállás kivételes megnyilatkozása volt.
Azonnal megindult a nyomozás. A rendőrök mellett Cihika volt a fő kihallgató. Íróasztala félig kihúzott fiókjából „véletlenül” pisztolycső kandikált ki. A megfélemlítés ördögi tervének kiötlője ekkor már munkásőr egyenruhában járt be az iskolába, századosi rangjelzését büszkén viselte, fegyverét alig titkolta. Ilyen ritka példány volt volt Cihika munkásőr-ig. h., aki egy évvel korábban még diákjait a tüntetéseken való részvételre buzdította, és kardoskodott, hogy a saját tantárgya, az orosz nyelv kikerüljön a kötelező tárgyak közül. De mint tegyen, ha a „dolgok” változtak… Köpönyeget cserélt. És a legrettegettebb megtorló lett. A diákok közül a „falkavezért” kicsapták, a többiek előtt minden felsőoktatási intézmény kapuját becsukták. Ám az elveit könnyen váltogató Cihikát is elérte a sorsa: főnökei idővel tehertételnek tartották, így őt, a félelemkeltés bajnokát is kirúgták.
A néma tüntetést kitervelő gyerekek osztályfőnöke egy fiatal tanár volt: Antall József, a rendszerváltoztatás utáni miniszterelnök. Róla mondta az ’57-es akciót feldolgozó filmben egy emlékező: „A fiúk közül a legtöbben pont ilyen: kissé fölényes, néha enyhén gunyoros, merész, sokat tudó gentlemanek szerettek volna lenni, akinek láttán egy párttitkár azonnal rájön, hogy az osztályharcot végképp elvesztette.” Nem sokkal később bosszúból őt is elbocsátották…
A kegyetlen munkásőr-tanár Cihikához képest galamblelkű ember volt az Ady Endre Gimnázium hajdani igazgatója: ő „csak” följelentette tanítványait, azt írva: „gócokat jelenthetnek”. Igaz, „védelmükben” is írt pár szót, azt, hogy a káros „gócság” mögött „ideges elfajzások” lehetnek. Tán Cihika is csak egy „ideges elfajzás” volt…
