Hetvenes évek: Moszkvába utazik a Magyar Rádió küldöttsége. Sűrű program, „baráti” találkozó vadidegenekkel, veteránokkal, ifjúkommunistákkal, munkásmozgalmi kiállítás, komszomoltörténeti tárlat, a Vörös Hadsereg múzeuma. A delegátusok egyike, őszes hajú férfi már unta sokadszor megnézni szinte ugyanazt. Amikor a háborúban zsákmányolt német fegyvereket mutogatták, jelentkezett, kérdezett: Tessék mondani, a fater bringáját hol találom?
Mély csönd, a tolmács valamit fordít, de az nem a nagyfaterról és a bringáról szól. Baj se lett volna belőle, ha föl nem nyomja egy ügynök. Itthon belügyesek várták. Vitték „elbeszélgetésre”. Kevéssel megúszta: pár hónap szilencium, aztán ismét beülhetett a szerkesztői székbe. Köszönhette ezt annak, hogy főnökei mindent megmozgattak érte. Mert jó szakember volt. És tisztességes. Meg jó humorú, bár fanyar volt ez a humor. Különc szokásaival együtt fogadta el az, aki tudta, miért nem veszi ki soha az egyik kezét a zsebéből. Nem tehette. Ha teszi, a kar csak lengett-kalimpált volna, amint a Krónika-stúdió felé ballag, mindig nyugodtan, mindig egy tempóban, ahogy a sokat látott, bölcs emberek ballagni tudnak. Azonosító jegye volt a rendíthetetlen nyugalma, szakmai biztonsága, műveltsége. És a zsebre vágott kéz.
Egy hajnali műszak végén, a műsor záró szignálja után intett két asszisztensének: gyertek! Letelepedtek a szerkesztői szobában. Most elmondom – így az ősz mester –, miként lettem alkoholista. Az ifjak bambán néztek. Következett egy történet. Még kisfiú volt, tán hatéves, kórházban feküdt bénán, paralízis, nem sok remény van a felépülésre – suttogták szerettei, és könny volt a szemükben. A látogatási időnek vége, a kisfiú magára maradt, szomorú volt, talán sírt is. Aztán elővette a nemrég kapott papírzacskót, tele illatos rumos pralinéval, és eszegetni kezdte. Egyiket a másik után. Nagy volt a zacskó, sok a csokoládészem, azokban kevéske alkohol is, épp csak egy cseppnyi. Befalta mind. És a sok kis rummennyiség összeadódott.
A fiúcska elaludt. Éjjel fölriadt: pisilni kell! Nagy nehezen lekászálódott az ágyról, billegve-kacsázva neki a folyosónak, az ismeretlen volt, addig csak vitték vagy gurították a kerekes hordágyon. A lépcsőfordulónál megjelent az öreg főorvos, állt földbe gyökerezett lábbal, aztán kapcsolt, elordította magát: gyere, kisfiam! És hajnalig a néma folyósokat járták, egy pillanatra sem szűnt a bíztatás: gyereeeeee!
A férfi összegzett: a rumtól berúgtam, a gátlás föloldódott, a főorvos nem adta föl, reggelig tanított járni, csak ez maradt – és visszaigazította béna karját a zsebébe. Az ép kezével pénzt vett elő, nyújtotta a fiatalabb asszisztensnek: irány a Bacsilla! Amaz ment, hozta Bacsilla úr sarki boltjából a papírzacskóba rejtett pálinkásüveget, megitták a tartalmát, aztán mindenki ment a dolgára. Már csak egyikük van meg, ő is nehéz időket él, és azzal küzd, ami fölött tán sosem győzhet, de nem felejti az egykor volt főorvos parancsszavát: gyere! És megy. És küzd.
