Üzenet a múltból

Az egyik tragédiát hozott. Avatóra mentek, új munkájuk megdicsőülésére… és sosem értek oda. Autójuk fának csapódott. Az elárvult fiúcskát kint élő rokona vette gondjaiba. Azóta tán kétszer volt idehaza.

Most üzenetet kaptam tőle. Karácsonyra hazajön. Segítségemet kéri: el kell jutnia sokfelé, de gyermekemlékei már szétfoszlottak, jó lenne, ha gardíroznám. Készséggel. Mi lenne kíváncsisága tárgya? Sorolja. A bakancslista nem hosszú: a főváros, ott is különösképp a budai várhegy, történelmi emlékek, aztán a Sissi-kastély… Itt megtorpanok, aztán leesik, hogy a gödöllői királyi kastélyról lenne szó, ám egy már félig osztrákká lett fiúnak a császári fenség, Wittelsbach Erzsébet magyar királyné persze hogy egyszerűen csak Sissi.

Megyünk tovább, alakul az útiterv, Esztergom, Visegrád, aztán Fehérvár, érdekli a barokk, meg egy kicsit a szocreál, amiről csak képeket látott eddig, tudni kell erről is, mert szülei példájára ő is építésznek készül. Ez a kívánság is teljesíthető, az útitervbe bekerül Újváros. Még valami? És jön a meglepetés: Balatonfűzfő, mámai romtemplom… Kezem megtorpan, a csetelés egy pillanatra megszakad – honnan hallott ez a fiú Mámáról, meg az ottani varázslatos templommaradványról? Mire ő: Robert Julian Horkytól – írja. Hát persze, mi sem természetesebb, egy magyar gyerek Bécsben összefut a világhírű fuvolista-zeneszerzővel, aki azt mondja neki: Ungarn, Máma… Valahogy így – replikázik a srác. Elmondja, gimnáziuma Horky-sorozatot rendezett, váratlanul betoppant a mester, velük volt késő estig, mesélt, még az országunkról is.

Igen, Robert Julian szereti Magyarországot.

Emléket idéz az agy. Egy régi nyári estét. Lassan besötétedik Csopakon. A strand kiürült, előtte a széles út megtelt. Korzózik a vendégsereg. A borhetek közönsége a szabadtéri kimérésekben kóstolgat, de nekünk idő van, indulunk Fűzfőre. A mámai templomhoz. Ott ismét csak tömeg.

Sötét, csak a holdvilág derít némi fényt a túlvilágian szép látványra: a sok évszázados templom romjaira. Aztán éles fénysugár, nyalábjában megjelenik egy beszédes tekintetű, szakállas férfi, kezében fuvola villan, színezüst – mondja egy beavatott –, és a delejes kisugárzású ember játszani kezd. Amilyen hátborzongató a háttér homályában a rom, olyan hátborzongató a zene, a közönség dermedten hallgatja a Kristálybarlangok hangjait, aztán jön A hegy látomása, majd A belső csend – ekkor már tényleg félig néma fuvola, alig hallható, misztikus hangok jönnek elő belőle, de éppen az a félelmetesen szép… mint Jarre Oxoigene-trilógiája, csak más, noha rokon.

Hát így lesz, hogy egy osztrák művész fedezteti fel egy magyar fiúval az országát…