Az első keresztény vértanú, István emlékünnepe után egy nappal már a Jánosokra emelhetjük poharunkat. És ez azért is különösképp illő, mert a név ókori viselőjének boros kehely a jelképe.
Tegnap, karácsony másnapján az Istvánokat köszönthettük. Legalábbis azokat, akik nem augusztusban tartják névnapjukat. Az első keresztény vértanú, István emlékünnepe után egy nappal viszont már a Jánosokra emelhetjük poharunkat. És ez azért is különösképp illő, mert a név ókori viselőjének boros kehely a jelképe.
Történt ugyanis, hogy Jézus követője, a négy evangélista egyike a legenda szerint egy pogány főpapot akart megtéríteni, ezért bosszúból mérgezett bort itattak vele. János azonban, mielőtt azt az ajkához emelte volna, megáldotta, így a gyilkos szer hatástalan maradt. Ezért lett a szimbóluma a borral teli kehely – El Greco is ezzel ábrázolta a híres festményén –, és így lett a jánosáldás szokása az egészségőrzés jelképe.
Áldás – írom, s nem a tévesen elterjedt borszentelés. De mert a nyelvi szokás erős, nevezhetjük nyugodtan borszentelésnek is, a lényeg nem változik. Az egykor egyházi szertartás olyannyira elterjedt, hogy ma már felekezeti kötődés nélkül is sokfelé megtartják a bortermelők, nem ritkán a saját pincéjükben.
Koccintsunk tehát ma a Jánosok egészségére. És emlékezzünk ókori névadójukra is, aki Krisztus kedvelt tanítványa volt – nem véletlen, hogy az utolsó vacsorán is a Mester mellett foglalhatott helyet. Az apostolok közül csak ő kísérte el a Golgotára vezető utolsó útjára Jézust, aki aztán kiszenvedése előtt édesanyját, Máriát az ő védelmére bízta.
Korabeliek emlékezete szerint János evangélista száz évig élt – éljenek hát sokáig a mai Jánosok is!

