Nanga Parbat – a Végzet Hegye. A Himalája nyugati vonulatának egyik legfélelmetesebb magaslata. Már áldozatok jelölték a korábbi kísérletek kudarcait, amikor 1970-ben a XX. század egyik legnagyobb alpinistája, a Dél-Tirolban született hegymászólegenda, Reinhold Messner is nekivágott.
Hárman voltak, testvére, Günther is követte – bár ne tette volna: a sikeres csúcstámadás után, már visszaútban őt lavina sodorta el. És, ez a legmegdöbbentőbb, a magashegyi víziók gyötörte, valóságtudatát vesztett Reinhold sokáig észre sem vette, hogy Günther nincs mellette. Ám amint ráébredt, visszafordult, és keresni kezdte testvérét. Már hiába…
A lelki traumán úgy-ahogy túljutva ismét a hegyek felé fordult. És jószerével mindent elért: ő volt az első, aki oxigénpalack és utánpótlás nélkül mászta meg a világ valamennyi nyolcezer méter feletti csúcsát, aki gyalog kelt át az Antarktiszon és Grönlandon, aki megjárta a Takla- Makán sivatagot – de mindent elhomályosító örök emlékként a Végzet Hegye maradt, a torokszorító élménnyel, a tragédiával együtt. Vagy éppen azért: győzni, egyszersmind veszíteni, és mindezt feldolgozni, ez a nagy lecke. Úgy mondta: ott ő is „meghalt”. Aztán valahogy mégis túlélte…
Élete másik megrendítő élménye 1980-ban érte. Augusztus huszadika volt. Akkor indult a Mount Everest, másként a Csomolungma néven ismert hegyóriás meghódítására. A tengerszinttől számított 8848 méterével ez a Föld legmagasabb pontja. Reinhold Messner elindul. Mászik, küzd, halad, de ereje egyre fogy. A csúcstámadás előtt Messner már teljesen kimerült. Teljesítőképessége határán van. A végső tartalékait mozgósítja. És felér! Úgy, ahogy még soha senki: minden segítség híján, magányosan, oxigénpalack nélkül. Csúcshódítása példátlan teljesítmény.
Később elmesél valami hátborzongatót. Küzd a hóval, faggyal, éhséggel, érzi, ennie kell, elveszik másként. Próbál havat olvasztani, de ez a máskor egyszerű művelet most ereje híján nem sikerül. Ekkor olasz szót hall, valaki mondja neki: Folytasd a főzést. Messner szót fogad. Minden erejét összeszedi. Előkotorja a szárított húst, megfelezi. Nyújtaná a társának, de döbbenten látja: ott nincs senki! Hát persze, hogy lenne, hisz egyedül van. A vízióból erőt merít. Eszik, majd maradék energiáját mozgósítva folytatja útját. És mint tudjuk, győz.
A szakirodalom ezt a látomást úgy nevezi: a Harmadik Ember jelenség. Amikor egy magányos küzdő eljut a reménytelenség állapotáig, belső hangot hall. És ez a hang nem mindig jó szándékú. A szlovén Tomazin 1987-ben egy mászás után lefelé tart, s elszakad társaitól. Megjelenik képzeletében a Harmadik Ember, és egy kiszögellésnél azt tanácsolja, hogy ugorjon. Tomazin kétkedni kezd, egy kisebb magasságnál próbát tesz, és rájön, hamis volt a tanács. Nem ugrott. Aztán szerencsésen leért.
Én nem vagyok hegymászó, a szokásos életküzdelmeket vívom, mint más. De nekem is megvan a „Harmadik Emberem”. Nem is egy: őseim, valamennyien. És nem arra tanítanak, hogy „ugorj”. Arra, hogy tegyem a dolgomat.
