Sára, Suri, Tóbiás; meg Eszténa, Illangó, Hajdú, és a legkorábban megjövő Báró – néhány a mindig hazatérő gólyáink közül. Kora tavasszal sok ezer kilométerről érkezve is teljes biztonsággal célozzák meg fészküket. Az otthonukat, ahol májusban a kicsinyeik is napvilágot látnak.
Ez évben meghúzták a vészharangot a madártanászok: az egyik legismertebb magyar világvándornak, a jeladója által a Föld távoli pontján is követhető Bárónak nyoma veszett. Minden évben ő volt az első hazatérő. Különös figyelem övezte. Ritka év volt az, amikor február utója nem találta a fészkén, a Nógrád megyei Őrhalomban. Most viszont semmi nem utalt arra még márciusbansem, hogy közeledne. Sőt, a múlt év szeptember 21-e óta nem is adott életjelet.
Nyugat-magyarországi rokona, a Vassurányban fészkelő gólya viszont nagyon korán, már február 13-án megérkezett. Suri – mert ezt a nevet adták neki a helyiek – nehezen viselte a télies időt, az extrém hideget. Élelmet se lelt magának. A falubeliek azonban figyelmes vendéglátók voltak. Gondoskodtak a mindennapi betevőről, hallal, csirkehússal látták el kedvencüket. Suri jól van!
Ahogy az egyre melegedő márciusban Tóbiás is jól érzi magát. Ő, a gemenci illetőségű madár arról híres, hogy a fekete gólyák közül mindig az első hazaérkező. Március 3-a, péntek, délután öt óra – ekkor jelezte landolását a fészekkamera. Ő a szabadon élő hazai fekete gólyák között a legidősebb, már 19 nyarat élt meg. Párja, Sára mindig egy-két héttel később érkezik. Fészküket a szél az idén megrongálta, így újjá kell építeniük, vagy másutt kell elkészíteniük otthonukat, fiókáik menedékét. Sára és Tóbiás az elmúlt négy évben nyolc kis fekete szépségnek adott életet.
De térjünk vissza az elveszett Báróhoz! Négy napja írták róla: „A legrosszabb forgatókönyv szerint már nincs is életben a legismertebb magyar jeladós fehér gólya – tudta meg a Sokszínű Vidék Orbán Zoltántól, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivőjétől. Jeladója szerint ősszel Ciszjordániában volt, ám azóta semmit sem tudni hollétéről. Most már nem is napról napra, hanem óráról órára egyre nagyobb a valószínűsége, hogy elpusztult. Az is elképzelhető, hogy valamilyen oknál fogva legyengült és ezért nincs még itthon. A madarász arról is beszélt, meglehet, hogy a gólya idén más fészekbe megy, és ha a jeladója rossz, akkor csak később, a gyűrűje alapján lesz beazonosítható, ha megtalálják őt, ami még mindig a szerencsésebb verzió.”
Nos, nem telt el sok idő, és jött a szerencsés fordulat: vasárnap, amikor már dél felé járt, Báró feltűnt a nógrádi égen, a felhők alatt. Megcélozta faluját, és negyed tizenkettő után három perccel elfoglalta őrhelyét. Hazaérkezett.

