Munkásünnep, egyben néphagyományőrző nap: e kettősség adja május elseje patináját. A néphagyomány gazdagabb – de hát örök igazság: életélményeink meghatározzák emlékezetünket. Márpedig a felvonulások jelentik a történelmi közelmúlt újvárosi valóságát.
Vonult a város apraja-nagyja. Egyrészt, mert kötelező volt. Vagy legalábbis erősen ajánlott, és ugyan ki állt volna ellen a hatalmi szónak. Az elmúlt szűk három évtized aztán változtatott ezen, s ma már a főtéri mulatság nyomokban sem emlékeztet az egykorira. A sör és virsli egyszerűségétől eljutottunk a populáris-kulturális szórakoztató programkínálatig, s ami nem változott: a középpontban a gyerekek!
A főtéri vigalom mellett is emlékezünk a kezdetekre: a XIX. századi mozgalmakra, az 1886. május elsején kezdődött chicagói munkássztrájkig, amely megalapozta a szolidaritási nap hagyományát. Mára a munkavállalókkal való szolidaritásra emlékeztető alkalom ez.
És ott a nap másik foglalata: a májusi zöldág-ünnep, aminek gyökerét az archaikus-pogány kultúrában leljük. Tavaszhónapunk névadója, az ókori rómaiak által tisztelt Maia, a föld termékenységének istennője „uralta” ezt a napot. A rá emlékeztető bőségvarázsló rítusok és felvonulások a tavaszi zsendülés örömünnepeit jelentették. A középkortól ennek hozadéka lett a házak kapujára szegezett zöldág, vagy a májusfaállítás szokása. A magyarság otthonvidékén elterjedt májusfa-mászás a legények bátorságát megmutató vetélkedés volt. Zöldfarsangkor – így nevezték egykor ezt az ünnepet – Székelyföldön a lányos házak kapuja elé az ébredő szerelmet jelképező jakabfát, hajnalfát ütöttek.
Május elseje a katolikus világ ünnepe is: Jézus nevelőapjára, a názáreti ácsra emlékezve „Munkás Szent József” tiszteletnapja.

