Miklánné Jolika és a Görbe utcai rózsák

Jolika 80 éves, néhány napja volt a 83 éves férje temetése. Életének minden fontos és lényeges dolga hozzákötötte, s most már minden csak egyedül rá marad.

- Három éve jöttünk be Kisapostagról. A férjem erősködött, hogy adjuk el a házunkat, s lakjunk a városban, s a végén én is belementem. Itt láttam, hogy nem nagyon bírnak a kiskerttel, tele volt tyúkhúrral, neki álltam, s rendbe tettük. A rózsákat a régi házamból hoztam, onnan szedtem a legtöbb virágmagot is.

Éppen elől vannak a régi fényképek. Látszik, hogy gyakorta nézegeti… Egy takaros, gyönyörű emeletes ház van rajtuk körös körbe virágokkal. Mesél arról, hogy 120 tő rózsája volt. Ölszámra a szegfűje és rengeteg más növénye. Olyan csodálatos virágai voltak, hogy öröm volt belőle csokrokat kötni. Míg ő gondozta, megtermelte, megkötözte a virágokat, Imre bácsi árulta hétvégén a piacon.

- Nem is tudták a teljes nevét, sokan csak úgy hívták, hogy a Virágos Imre bácsi - meséli. Majd arról is szót ejtünk, hogy a háznál mennyi zöldség, gyümölcs termett, meg dinnyéztek is, és persze állatok is voltak. Ebből lett a keresetkiegészítés, a szép ház, s a két lányuknak is tudtak segíteni. - Reggel ötkor már keltünk, de este tizenegy előtt ritkán értünk ágyat. De nagyon szerettem csinálni.

A föld, a növények szeretetét mindketten otthonról hozták. Ugyan Imre bácsinak végig volt főállása is, de a kert és a háztáji nélkül nem lett volna teljes az életük.

- Előbb a kokszolóban dolgozott, majd a kerítéseket gyártott Dunaföldváron, de az I. számú hőközpontból ment nyugdíjba, akárcsak én. Csodálatos ember volt, nagyon jó apa és férj.

Életük történetéből persze nem maradhat ki a romantika sem. Jolika már 26 éves volt, és abban a korban egyáltalán nem volt divat a szingliség, ám őt ez cseppet sem zavarta. Várta az igazira, ugyan azt is tudta, hogy a partiképes fiatalemberek száma a kor előrehaladtával lényegesen csökken, de azt is eltökélte, hogy elvált, családos ember neki nem kell. Amikor….

- Cserkeszőlői lány voltam, s 63-ban eljöttem rokonlátogatásra Dunaújvárosba. Ahogy sétálok a Vasmű úton, szembejön velem három fiatalember. Ránézek az egyikre, s azt gondoltam, hogy nekem pont ilyen kellene. Gyönyörűen oldalfésült hullámos haja volt, csinos ingje, csibészes mosolya, s láttam, hogy ő is alaposan megnézett, de azt gondoltam, hogy csak ennyi, s nem látjuk egymást soha többé. Nem is sejtettem, hogy ő neki is pont ez járt a fejében, s titokban hazáig követett, hogy kiderítse merre lakom. Másnap pontosan arra járt, s ugyan nehezen mert megszólítani, de végül csak megtette,és elhívott táncolni, utána már gyorsan peregtek az események.

Mosolygunk a történet mellékszálainál, Imre bácsi tisztelettudó félszegségén…Szép és kedves fiatalpár mosolyog vissza ránk a fényképekről. Előbb kettesben, majd két gyönyörű kislánnyal. A legutolsó képen már az egyik unoka esküvőjét láthatjuk. Elmeséli, hogy előbb Dunavecsén volt a házuk, majd Kisapostagon építettek egyet. Azt adták el.

- Valahogy nem tudok itt megszokni. Igyekszem rendben tartani a kis kertet, de ez azért mégis más. Tavalyelőtt első helyezést kaptam érte, tavaly második lettem. De hát nagyon sokan jelentkeznek ám ma virágosítási versenyre…

Minden magot, rózsát otthonról hozta?

- Amit csak lehetett, de veszek töveket a piacon is. Mindig olyanokat, amikről gondolom, hogy majd szépen mutatnak.

Besegít valaki?

- Régebben a férjem segített az öntézésnél. Kaptunk egy slagot a háztól, és a pincében levő csapról öntözhettünk. Már mint mi, a ház másik felén lévő kiskertet gondozó Szaksz szomszéddal együtt. Így nem kellett nagy szárazság idején kannában hordoznunk a vizet. Ő segít nekem egyébként, ha valamivel nem bírok.

Szép a kert…

- Áááá, nem most ám még az igazi. Majd egy jó másfél hónap múlva nézze meg. Gyönyörűen virágba borul. Tavaly itt fényképezkedett három hölgy. Mondták, hogy elviszik a képeiken Svédországba a virágaimat, mert ők odavalók. Egyébként soha senki nem bántja a növényeket. Én sem vágom le őket. A vázában olyan hamar elpusztulnak…

Olyan csodálatos az emberi lélek. Mi, ahogy elrohanunk a Görbe utcai kiskert mellett, nem is sejtjük, hogy nem csupán arisztokratikus rózsákat, simulékony pázsit-szegfűket, cseperedő kakastaréjokat látunk, hanem valójában emlékeket. Miklán Jolika emlékeit.

- Fekete Györgyi -