Állok a templom végiben, ott, ahol mindig is, soha nem ülök le, érdekes, rendre vannak itt, a hátsó traktusban is társaim, akik szintúgy nem leüldögélősek, de most ha akarnának se sikerülne. Szó szerint tömve az istenháza. Ezer gyerek bent, meg a szülők, tanárok.
A hátulra szorultak közt több ismerős, egyikük az elkódorgó pici gyerekeit hajkurássza, a körülállók mosolya kíséri reménytelen küzdelmét, felesége a kislányát dajkálja, domborodó pocakja mutatja, hogy a hatodik után újabb kicsivel gyarapodik hamarosan a család.
Az olvasmány szavai hangzanak, amikor újabb taggal gyarapodik az állóhely: borostás fickó jön, mi ez a csődület – kérdi egy férfitől, láthatóan ismerik egymást, a másik zavartan néz, úgy tűnik, nehéz ismeretség ez számára. Annyi kihallik válasából: mi van, csak nem megtértél? Ja, ja, egy időre! – mondja a borostás és gúnyosan röhögni kezd. Idős asszony megrovóan ránéz, ő még egy ideig bámul körbe, majd kisunnyog, elhagyja a nem-megtérése színhelyét. Egy profán történet jutott róla eszembe. Cinkoffer bácsiról szól, megörökítettem anno, néhány mondata máig dereng. Megnéztem otthon, íme…
„Cinkoffer bácsi megtért. Már régen tért meg a Cinkoffer bácsi, még ’56 októberében, akkor hallottuk a hírt mi, kölykök a nagyoktól. Csodálkoztunk fenemód, mert korábban ő, ahogy apám nevezte: a vad bolsevik a lehetséges megtérésnek a legparányibb jelét nem mutatta. Csak élte a maga buzgó bolsevikéletét. A kisvárosban ő hatalom volt. Cinkoffer bácsi – nem egészen így hívták, csak mi, kölykök csavartunk egyet a nevén – minden előjel nélküli megtérése nagyon rövid lejáratú volt. Épp csak november negyedikéig tartott, de mit tegyünk, egy megtért bárány mégiscsak érték a nyájban, nem? Legfeljebb a novemberi rovancsolásnál már máshova sorolják. Mármost hogy a C. bá’ – randa név, minek annyit ismételni – a szűk két hét után visszabolsevikosodott, még ádázabb üldözője lett mindenféle szabadságeszmének, polgári csökevénynek, meg a klerikalizmusnak, az imperializmusnak, s hogy még mi mindennek, csak ő lenne a megmondhatója, ő járta ki a marxizmus-leninizmus esti iskolát.”
A bizarr történet legutóbb a választáskor jutott eszembe. Szakmai kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem, az egyébként templomba nem járók közül kik vesznek ezúttal pofafürdőt. A korábban kezdődött mise után mentem egy későbbire. Meglepetésemre egy közéleti figura itt is, ott is megfordult. És áldozott. Itt is, meg ott is. Mutatványa nem sokat hozott, esélye se volt a megválasztásra.
Ez jutott eszembe ott, akkor, a nagytemplomban, ahol az egyházi iskolába-óvodába járó ezer gyermek évzáró szentmiséje zajlott, akik a szertartás előtt a templomtéren a Te Deum szavakat formázva élőképen mutatták meg hitvallásukat, üzenve tán azoknak is, akik statisztikai adatokat vizslatva latolgatják, mennyire vallásos az évezrede vallásos nemzet. Amelynek természetesen minden nem hívő is szerves része, a masszív ateizmusát egykor két hétre fölfüggesztő Cinkoffer bácsi is, ha él még egyáltalán.
