A diktatúra sokba került…
Szülővárosomban tartja magát egy legenda. Ötvenes évek, ünnepi alkalom, fontos vendég érkezik a fővárosból, s az elöljáróság mindent megtesz a méltó fogadására. Egy ünnepségszervező kapja a parancsot: valamely tanintézmény diákjait rendelje ki, akik majd méltóan köszöntik a főrangot.
Eljön a nagy nap. Ünnepélyes fölvezetés, közben megérkezik a jeles fővárosi pártember, bevonul, látja a kivezényelt diákhad, feléjük tart, integet, azok visszaintegetnek, de sehol egy akár csak gyenge éljenzés, semmi hurrá, csupán a kis zászlók hangtalan lebegtetése. A fővendég arcán látszott, lelkesebb fogadtatást várt volna. Nem tudta, amit a helyiek közül sokan: a gyerekek a siketnéma intézet diákjai voltak, s tőlük ugyan hiába remélt bárki zajos üdvözlést. Nem tudom, a „vétkes” állása megmaradt-e…
A Sztálinváros újságot lapozva ezzel rokon történetet olvasok: 1950-ben egy bizonyos B. nevű településen valaki kitalálta, hogy a május elsejei ünnepégen ne csak Lenin, Sztálin meg Rákosi képeit hurcolásszák a fölvonulók, hanem a helybéli elöljárók arcmását is. A kisváros vezetői szerényen, de örömmel nyugtázták az „alulról jövő” kezdeményezést. A „közakaratnak” engedve rábólintottak a javaslatra. Ám elsején az ő portréik mégsem emelhették az ünnepség fényét: a felkért festőművész az utolsó pillanatban visszamondta a felkérést, azzal, hogy társadalmi munkában ilyet azért már tényleg nem vállalhat. Állítólag azt mondta, hogy mint minden más, a személyi kultusz is áldozatba kerül.
Fotó: jakd.hu
Igen. De mennyi áldozatba! Annak a lapszámnak a szerkesztőjét, amelyből az imént idéztem, a személyi kultusz kísértete nem tartotta fogságban, annak különösképp irritáló példáját a lapban nem láttam. Persze, már túl volt az ország az ősbűn nevén nevezésén, hisz ’56-ot írtak. Annak is a nevezetes októberi napját, 23-át. És volt néhány örömteli hír az újságban: például hogy bár a városi tanács ülésén fölhívás született a Sztálinváros név elvetésére, a végső döntés előtt a nép hangját is hallani akarják. Demokratikusan – ez volt a meghirdetett jelszó. Na ja…
És volt még egy mindenek felett örömteli hír: azt tudatta, hogy az Arany Csillag Szálló éttermében a munkások vasárnaponként immár élvezhetik a déli zeneszót. Ebédhez keringő, opera, vegyesen! Nem tudom, akkor, azon az október 28-ai vasárnapon megszólalt-e a muzsika a Csillagban. Vélem, még ebédre betérő se igen volt. És kegyeletsértő is lett volna a muzsikálás: az emberek ugyanis a családtagjaikra, barátaikra, munkatársaikra emlékeztek. A halottakra. A forradalom első áldozataira.
Az október 23-ai Sztálinváros újság címlapja szolgáltatta az igazi csemegét: „Ma újra együtt dobog a lengyel és a magyar szív” – olvasható a vezércikkben. A munkástestvériséget éltető írás legbizarrabb mondata szerint a hős lengyel testvérek „ismét magasra emelték a szabadság fáklyáját”. E szavak a Petőfi Kör akciója és a meghirdetett pesti tüntetés ismeretében igazán különös értelmet kaptak…
A személyi kultusz és a diktatúra tényleg sokba került.
A rovat további hírei: Napraszóló
CB 40 19, a csodaautó
2019. március 16. (szombat)Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.
Rangon aluli…
2019. március 10. (vasárnap)Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.
„Aranyláz” Újvárosban
2019. március 03. (vasárnap)1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.
1859: a pentelei világjáró hazatér
2019. február 25. (hétfő)Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.
A „jégtörőnek” nem akadt dolga
2019. február 24. (vasárnap)Mátyással nincs szerencsénk, lehet, hogy komisz idő vár ránk, már hogyha beválik a népi regula. Mert a régi időjósok úgy tartották, ha Mátyás jeget talál, töri, ha nem talál, csinál. Vagyis még hidegebb napok várhatóak.
Mozi, filmszakadásig
2019. február 24. (vasárnap)Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.
Hogy hívnak, kis boxos?
2019. február 16. (szombat)Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.