A diktatúra sokba került…
Szülővárosomban tartja magát egy legenda. Ötvenes évek, ünnepi alkalom, fontos vendég érkezik a fővárosból, s az elöljáróság mindent megtesz a méltó fogadására. Egy ünnepségszervező kapja a parancsot: valamely tanintézmény diákjait rendelje ki, akik majd méltóan köszöntik a főrangot.
Eljön a nagy nap. Ünnepélyes fölvezetés, közben megérkezik a jeles fővárosi pártember, bevonul, látja a kivezényelt diákhad, feléjük tart, integet, azok visszaintegetnek, de sehol egy akár csak gyenge éljenzés, semmi hurrá, csupán a kis zászlók hangtalan lebegtetése. A fővendég arcán látszott, lelkesebb fogadtatást várt volna. Nem tudta, amit a helyiek közül sokan: a gyerekek a siketnéma intézet diákjai voltak, s tőlük ugyan hiába remélt bárki zajos üdvözlést. Nem tudom, a „vétkes” állása megmaradt-e…
A Sztálinváros újságot lapozva ezzel rokon történetet olvasok: 1950-ben egy bizonyos B. nevű településen valaki kitalálta, hogy a május elsejei ünnepégen ne csak Lenin, Sztálin meg Rákosi képeit hurcolásszák a fölvonulók, hanem a helybéli elöljárók arcmását is. A kisváros vezetői szerényen, de örömmel nyugtázták az „alulról jövő” kezdeményezést. A „közakaratnak” engedve rábólintottak a javaslatra. Ám elsején az ő portréik mégsem emelhették az ünnepség fényét: a felkért festőművész az utolsó pillanatban visszamondta a felkérést, azzal, hogy társadalmi munkában ilyet azért már tényleg nem vállalhat. Állítólag azt mondta, hogy mint minden más, a személyi kultusz is áldozatba kerül.
Fotó: jakd.hu
Igen. De mennyi áldozatba! Annak a lapszámnak a szerkesztőjét, amelyből az imént idéztem, a személyi kultusz kísértete nem tartotta fogságban, annak különösképp irritáló példáját a lapban nem láttam. Persze, már túl volt az ország az ősbűn nevén nevezésén, hisz ’56-ot írtak. Annak is a nevezetes októberi napját, 23-át. És volt néhány örömteli hír az újságban: például hogy bár a városi tanács ülésén fölhívás született a Sztálinváros név elvetésére, a végső döntés előtt a nép hangját is hallani akarják. Demokratikusan – ez volt a meghirdetett jelszó. Na ja…
És volt még egy mindenek felett örömteli hír: azt tudatta, hogy az Arany Csillag Szálló éttermében a munkások vasárnaponként immár élvezhetik a déli zeneszót. Ebédhez keringő, opera, vegyesen! Nem tudom, akkor, azon az október 28-ai vasárnapon megszólalt-e a muzsika a Csillagban. Vélem, még ebédre betérő se igen volt. És kegyeletsértő is lett volna a muzsikálás: az emberek ugyanis a családtagjaikra, barátaikra, munkatársaikra emlékeztek. A halottakra. A forradalom első áldozataira.
Az október 23-ai Sztálinváros újság címlapja szolgáltatta az igazi csemegét: „Ma újra együtt dobog a lengyel és a magyar szív” – olvasható a vezércikkben. A munkástestvériséget éltető írás legbizarrabb mondata szerint a hős lengyel testvérek „ismét magasra emelték a szabadság fáklyáját”. E szavak a Petőfi Kör akciója és a meghirdetett pesti tüntetés ismeretében igazán különös értelmet kaptak…
A személyi kultusz és a diktatúra tényleg sokba került.
A rovat további hírei: Napraszóló
Csak a feketerigó…
2019. január 12. (szombat)Apa, mozdulj! Menj ki, süt a nap, ha nem mozdulsz, nem érnek új impulzusok. Kell a fenének új impulzus ebben a hidegben, mondom, és mutatom neki, hogy innét, a meleg szobából is szép a hó, és jó látni a napsütésben köröző feketerigót… Na, nem épp csak erre gondoltam – zárja le fiam a rövidre szabott párbeszédet.
A semmiből lett színház
2018. december 31. (hétfő)1953. december 31-e: az egykori krónikákban ez a dátum úgy szerepel, mint a város kultúrájának fordulónapja. Átadták ugyanis a Bartók Béla Kerületi Kultúrotthont. Azt, amely hamarosan igazi alkotóműhellyé, szellemi központtá lett. A később létrejött kisebb művelődési közösségek mind belőle sarjadtak ki.
Téli táj emberrel, szamárral
2018. december 23. (vasárnap)Vonulnak, egy sorban. Egykedvűen ballag a hátán keresztet viselő hét jószág. Nekiindultak a pusztának, nem tudni, hová, csak mennek, makacs kitartással.
Pentele hideg decemberei
2018. december 16. (vasárnap)A krónikák szerint dermesztő hónappal zárult az 1945-ös év. Vad szelek kergették a porhavat, csonttá fagyott minden, de volt valami, ami még inkább zorddá tette azt a decembert: a félelem.
A „pentelei persely”
2018. december 09. (vasárnap)Disznótorba invitál egy kedves ismerős. Gyere - mondja - semmit nem kell tenned, csak nézelődsz, meg eszel, iszol. Ha dolgozni se kell, minek menjek? Egyek igyak, szégyenkezve, hogy a férfiak meg az asszonyok egy léhűtő körül szorgoskodnak? Hát nem. De köszönöm a meghívást.
A legszebb karácsonyi ajándék
2018. december 02. (vasárnap)A férfi régi adventi élményeit rendezgeti a fejében: a gyermekei feszült várakozását, a cinkosságot, ahogy a maminak szánt ajándék titkára szövetkeztek, a listázást, hogy mit kapjanak majd a haverok, s a találgatást, hogy ők vajon mire számíthatnak. Felidézi, milyen izgalomba jöttek egyszer a kicsik, amikor a szentestére várva a szürkületben meglátták: egy madár telepedett a párkányra.
Hogyan kell embert lopni?
2018. november 25. (vasárnap)Mi sem egyszerűbb. Ám ne feledkezzünk meg a módszerességről. Precízen kell csinálni, íme: „Harangot csak egyféleképpen lehet önteni. Csak úgy, ahogy Borisz, dehogy Borisz – Boriszka teszi az Andrej Rubljovban.” Jaj, nem! Összekevertem jegyzeteimet, ez az idézet Ancsel Éva kisesszéjéből való, a harangöntésről, meg az alkotás türelméről, az alaposságról, az elmélyültségről szól.