A krónikák szerint dermesztő hónappal zárult az 1945-ös év. Vad szelek kergették a porhavat, csonttá fagyott minden, de volt valami, ami még inkább zorddá tette azt a decembert: a félelem.
A háború ugyan véget ért, amiatt már nem kellett szoronganiuk a falu lakóinak, ám a kritikus áruhiány aggodalmassá tette az ünnepvárást: lesz-e elég ennivaló az asztalon… A kenyér vagy a hús nem hiányozhatott, azt a kisgazdaságok megteremtették, ám olyan elemi dolgokból is hiány volt, mint például az étkezési só. Aki hozzájutott, az is drágán kapta, de a lábukat is lejárták, mire venni tudtak. Hiánycikk volt a nélkülözhetetlen petróleum is. Aztán sokaknak az jelentette a dermesztő félelmet, hogy nem tudták teljesíteni a kötelező beszolgáltatást, például kukoricából. A termés még karácsonykor is száz katasztrális holdon lábon állt, és az a mennyiség a beadást késleltette. Lesz-e annak következménye? – latolgatták, hiszen az orosz jóvátételi szállítások elmaradását a hatóság megtorolta. Nem tudni, hány gazdát számoltattak el emiatt.
Eltelt három év. 1948 decembere: abban a hónapban a „népi bizottság” rendteremtésbe fogott. Szigorúan megbüntették a nem megfelelően művelt földek gazdáit, a parlagon hagyott területeket másnak juttatták, a legsúlyosabb retorzió pedig a már addig is bűnösnek kikiáltott „kulákokat” érte: tőlük kétszáz holdat egyszerűen elvettek. És ez csak a kezdet volt. 1950-51 telén már negyvennégy család minden ingó és ingatlan vagyonát, földjüket, házukat rekvirálták, majd ki is telepítették őket. Idővel újabb tizenkilenc gazda került kuláklistára, ismét ennyi család lehetetlenül el. Veszített az egész faluközösség, persze, hiszen a szétvert parasztgazdaságok, a megszűnt kiskereskedelem újabb ellátási katasztrófa forrása lett. Ezekben a szomorú decemberekben szinte provokáció volt, ha valaki a kisemmizetteknek békés karácsonyt és boldog újesztendőt kívánt…
Fotó: jakd.hu
Nem volt ez másként ’56-ban sem. A vasmű munkástanácsa novemberben csatlakozott a központi sztrájkfelhíváshoz, s a munkások csak háztartási célokra alkalmas kokszot voltak hajlandók előállítani. A sztrájkot végül decemberben felfüggesztették, hogy az acélgyártás kiesése ne okozzon még nagyobb gondokat, s főként azért, hogy az erőmű biztosíthassa a város áramszükségletét, a lakások fűtését és vízellátását. A megszállókkal szembeni ellenszenv azonban nem csillapodott, így újabb részleges sztrájkokra került sor. Amikor a hó közepén a buszsofőrök és az őket kiszolgáló személyzet megtagadta a munkát, a helyi közlekedés megbénult. A sztrájkszervezőt letartóztatták, s a buszok volánja mögé karhatalmistákat, pufajkásokat ültettek. Karácsonyra végül helyreállt a közlekedés rendje.
Ám az ünnep békés hangulata mégsem jött el. Az ismert néprajzkutató, Sergő Erzsébet mutatott rá egy különös jelenségre – abban az adventben annyi betlehemes gyerek járta a várost, mint Sztálinvárosban addig még soha. Az emberek a népi szokás felelevenítésében a csöndes tiltakozás egy módját vélték felfedezni…
