A példátlan dologról a pártbizottság lapja, a Dunai Vasmű Építője tudósított az 1951. január 16-ai lapszámban. De ha csak ennyi lett volna Klenner János bűne! Mint az írásból megtudhatjuk, máskor is használta fegyelmezésre a dolgos kezét. Egy éjszakai műszakban például a mozdonyát felelőtlenül kint hagyta, majd a Sikló-irodában nyugodt lélekkel aludni tért; ám egy idő után a fékezők beszélgetésére fölébredt, talpra ugrott, és jókora pofonokat kezdett kiosztani.

Bizonyos Bereczky György számolt be minderről. „Klenner mozdonyvezető veri a hozzá beosztott segédmunkásokat” – e hatásos címet viselte az újságcikk, amely az esetleírás mellett az erkölcsi intelmet is tartalmazta: „A legfőbb érték az ember!” Nem hiányzott a gondos nevelői szándék sem: „Éppen ideje lesz, hogy Klenner szaktárs hasznosabb munkára használja az erejét. Pl. tartsa rendben a gépét, a lehulló ágakat ne gázoltassa össze, s ne engedje meg, hogy a csillékből kiborítsák a téglát, mert ezáltal rengeteg kárba megy. És végül: szeretnénk, ha tudomásul venné a szaktárs azt, hogy alkotmányunk egyforma jogot biztosít minden dolgozónak! A régi inas-rendszer letűnt s a ’mesternek’ nincs joga a tanuló pofozásához és rugdosásához.”

Nem tudom, hogy ez az olvasói levél egy fegyelmi vizsgálat összefoglalója, vagy egy egyszerű hétköznapi feljelentés. Közismert: azokban az időkben a nyilvános megszégyenítés mindennapos rutinná lett. A Klenner-cikk megjelenése után egy héttel Gönczy Ferenc ifjúmunkás is tollat ragadott s nyílt levélben leplezte le Kávai Antalt. Már a felütés is erős: „Ne lopd a dolgozó nép vagyonát!” A hatásos cím után ez áll: „Kedves Munkatársam!” (Valljuk meg, azért tiszteletre méltó a letolvajozott kollégát ily udvariasan megszólítani!) És a folytatás: „Tudomásomra jutott, hogy Te 30-40 forintért kofferokat készítesz a dolgozó nép tulajdonát képező deszkákból. Tehát önkényesen rendelkezel azzal az anyaggal, amely a szocialista város építésére, nem pedig egyéni célokra szolgál a Dunai Vasműnél. Mit gondolsz, helyes, amit teszel? Saját magad és dolgozótársaidat csapod be és lopod meg. Ezek szerint nem elégszel meg azzal a bérrel, mely becsületes munkád után megillet. Ilyesmire csak az szokott rávetemedni, aki dolgozni nem szeret, s könnyen akar élni.”

A feljelentő ifjúmunkás a stílussal és a nyelvi logikával hadilábon állt: a „rávetemedő” becsületes munkájáról írt, majd nem sokkal utána dogozni nem szeretőnek titulálta, de kicsire nem adunk. Inkább lapozzunk bele a városi gimnázium 1959/60-as évkönyvébe, olvassuk a jó hírt: „A II. b. osztályban társadalmi bíróságot szerveztek a DISZ tagok. Ez a bíróság felelősségre vonta a rosszul tanulókat és a fegyelmezetlen magatartású tanulókat.”

Na végre! Az ifjúság tanult az elődöktől!