Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap) 8:47 - Várkonyi Balázs

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Erre mit nem ír az egykori újság: „Az óvárosiaknak már csak rossz emlék a régi, ütött-kopott kis mozi, amelyben évekig szorongtak a szűk ülőhelyeken…” A cikkíró nem ismerte a mozilélektanászok alaptézisét – hogy egy életkoron innen a szűk helyen sokkal jobb szorongani? De keveredjünk ki az időcsapdából: ez a rosszemlék-írás még az őskorban, 1954-ben készült, és épp arról adott hírt, hogy az öreg Szabadság mozi újjászületett, igazi filmszínházzá lett.

Története még a háború előtti időkre nyúlik vissza: sokáig kocsma volt, a Kóbiként ismert Weisz Jakab beszállóvendéglőjének része, az utolsó években aztán moziként szolgált. Ám jött a front, az épület lepusztult, film ott már nem kerülhetett vászonra. Sokáig kellett várni, hogy valamennyire kiglancolják, s végül 1951-re megnyílt az „új időket” a nevében is hordozó Szabadság Filmszínház. Igaz, nem volt a legelegánsabb fajtából való, de mit számított ez akkor a fiataloknak? Mozi volt, fontos találkahely. Épp e héten, 21-én volt az avatás évfordulója. A Dunai Vasmű Építője című lap lelkes írásban számolt be az eseményről: „Az első előadáson az egyik legszebb, legértékesebb filmet adták elő, a »Kárhozottak összeesküvését«, melyből a pentelei lakosság megérthette azt, hogy a Dunai Vasmű építése mennyire fontos hazánk részére. Dunapentele lakóinak visszaadta a Párt, amit a háború elpusztított: a filmkultúrát – a mozit. Dunapentele népe tudja, hogy csak a békeszerető népek szeretik igazán a kultúrát, melynek legjobb eszköze a film. A penteleiek nagyon hálásak érte. Ezért gondoskodott a párt a lerombolt mozihelyiség üzembe állításáról.”

A beszámolóban, lám, helyet kapott a filmkultúrát fölkaroló Párt dicsérete, meg a penteleiek hálája. Csak a film lényegéről nem tudtunk meg semmit – azon túl, hogy a „legszebb” és „legértékesebb”. Ugyan mi más lett volna, hogyha szovjet műalkotás volt… De a közönség, a fiatalok, párok, vagy akár az idősebbje aligha esztétikai feltöltődést várt a príma szovjet darabtól. Számukra a mozi volt fontos. Az együttlét. A közösségélmény. És tán a legkevésbé sem az számított, hogy szűk üléseken kellett szoronganiuk az ütött-kopott kis teremben… Ugyan, a háború után pár évvel aligha ez lett volna a döntő.

Aztán teltek-múltak az évek, majd évtizedek, a moziavató közönsége az épülettel együtt öregedett. Jöttek az újak. A régiek egyre ritkábban tértek be egy-egy előadásra, de emlékeiket dédelgették, visszaidézték az egykor a sötétben elsuttogott félszavakat, a hátsó sorban a tétova összebújást, aztán a bátrabb ölelést, és minden szép pillanatot, ami a Szabadsághoz kötötte őket egészen addig, amíg az öreg mozi életében nem el jött a végső, szomorú filmszakadás: 1989. március elseje. A nap, amikor a Szabadság moziban lepergett az utolsó képkocka.

A rovat további hírei: Napraszóló

CB 40 19, a csodaautó

CB 40 19, a csodaautó

2019. március 16. (szombat)

Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.

Rangon aluli…

Rangon aluli…

2019. március 10. (vasárnap)

Ötvenes férfi támaszkodik az autójára, telefonál. Feltűnően ideges, mindegyre az órájára pillant. Látom, a bal első gumi lapos. Van pótkerék? Hogyne lenne! – válaszol önérzetesen. Ajánlkozom, szívesen segítek, hiszen ismerősök vagyunk, ez a legkevesebb. Á, nem, köszöni, van ember, majd „az” megcsinálja. Megyek a dolgomra.

„Aranyláz” Újvárosban

„Aranyláz” Újvárosban

2019. március 03. (vasárnap)

1951. május elseje. Munkásünnep Pentelén, felvonulással, utcanévadóval, házavatóval. A hivatalosságok, a fővárosi protokollvendégek megcsodálják a semmiből kinőtt utcát – persze, hogy a Május 1. nevet kapja –, majd az ünnepség végeztével hazamennek. És a frissen átadott épületek egy részében másnap nem a beköltöző családok jelennek meg, hanem munkásbrigádok. Hogy befejezzék azt, amit az ünnepélyes avatóig nem sikerült.

1859: a pentelei világjáró hazatér

1859: a pentelei világjáró hazatér

2019. február 25. (hétfő)

Barkóczi Rosty Pál, az ifjú nemes önszántából tán sosem hagyta volna el Magyarországot. De az 1848-49-es szabadságharc katonájának, a Károlyi-huszárezred kapitányának nem volt más választása: a világosi fegyverletétel után börtön várt volna rá, így menekülnie kellett. Sógora, a tudós Trefort Ágoston, a későbbi vallás- és közoktatásügyi miniszter segítségével emigrált.

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

A „jégtörőnek” nem akadt dolga

2019. február 24. (vasárnap)

Mátyással nincs szerencsénk, lehet, hogy komisz idő vár ránk, már hogyha beválik a népi regula. Mert a régi időjósok úgy tartották, ha Mátyás jeget talál, töri, ha nem talál, csinál. Vagyis még hidegebb napok várhatóak.

Hogy hívnak, kis boxos?

Hogy hívnak, kis boxos?

2019. február 16. (szombat)

Borsós. Borzas. Ebes. Elep. Kócs. Kormópuszta – mintha leckét mondana fel, úgy sorolja a hortobágyi gazdaságok nevét, tizenkettőt, ahová az ötvenes években kitelepített családok kerültek, kényszermunkára. És most telefonon invitál: készül az egykori száműzetése színhelyére, tartsak vele, hisz már kétszer együtt mentünk. Majd meglátjuk, mondom neki, hogy időt nyerjek.

Újvárosi hódítók

Újvárosi hódítók

2019. február 10. (vasárnap)

Ismét egy évforduló. Nem „kerek”, nem is évszázadot megidéző – egyszerű, szerény, amolyan semmi különös nap a kalendáriumban. De valakiknek nagyon sokat jelent: a fiatalságukra emlékeztet. És voltaképpen az egész életükre.