Mozi, filmszakadásig

2019. február 24. (vasárnap) 8:47 - Várkonyi Balázs

Még hogy rossz emlék! Hogy is lenne az egy mozi, ami sokaknak ifjúságélmény, a meghitt együttlétet emléke a kedvessel, szigorúan a hátsó sorban, kerüljön a jegy, amibe kerül, de ott, a félhomályban összebújva, jaj, Istenem! Szép volt.

Erre mit nem ír az egykori újság: „Az óvárosiaknak már csak rossz emlék a régi, ütött-kopott kis mozi, amelyben évekig szorongtak a szűk ülőhelyeken…” A cikkíró nem ismerte a mozilélektanászok alaptézisét – hogy egy életkoron innen a szűk helyen sokkal jobb szorongani? De keveredjünk ki az időcsapdából: ez a rosszemlék-írás még az őskorban, 1954-ben készült, és épp arról adott hírt, hogy az öreg Szabadság mozi újjászületett, igazi filmszínházzá lett.

Története még a háború előtti időkre nyúlik vissza: sokáig kocsma volt, a Kóbiként ismert Weisz Jakab beszállóvendéglőjének része, az utolsó években aztán moziként szolgált. Ám jött a front, az épület lepusztult, film ott már nem kerülhetett vászonra. Sokáig kellett várni, hogy valamennyire kiglancolják, s végül 1951-re megnyílt az „új időket” a nevében is hordozó Szabadság Filmszínház. Igaz, nem volt a legelegánsabb fajtából való, de mit számított ez akkor a fiataloknak? Mozi volt, fontos találkahely. Épp e héten, 21-én volt az avatás évfordulója. A Dunai Vasmű Építője című lap lelkes írásban számolt be az eseményről: „Az első előadáson az egyik legszebb, legértékesebb filmet adták elő, a »Kárhozottak összeesküvését«, melyből a pentelei lakosság megérthette azt, hogy a Dunai Vasmű építése mennyire fontos hazánk részére. Dunapentele lakóinak visszaadta a Párt, amit a háború elpusztított: a filmkultúrát – a mozit. Dunapentele népe tudja, hogy csak a békeszerető népek szeretik igazán a kultúrát, melynek legjobb eszköze a film. A penteleiek nagyon hálásak érte. Ezért gondoskodott a párt a lerombolt mozihelyiség üzembe állításáról.”

A beszámolóban, lám, helyet kapott a filmkultúrát fölkaroló Párt dicsérete, meg a penteleiek hálája. Csak a film lényegéről nem tudtunk meg semmit – azon túl, hogy a „legszebb” és „legértékesebb”. Ugyan mi más lett volna, hogyha szovjet műalkotás volt… De a közönség, a fiatalok, párok, vagy akár az idősebbje aligha esztétikai feltöltődést várt a príma szovjet darabtól. Számukra a mozi volt fontos. Az együttlét. A közösségélmény. És tán a legkevésbé sem az számított, hogy szűk üléseken kellett szoronganiuk az ütött-kopott kis teremben… Ugyan, a háború után pár évvel aligha ez lett volna a döntő.

Aztán teltek-múltak az évek, majd évtizedek, a moziavató közönsége az épülettel együtt öregedett. Jöttek az újak. A régiek egyre ritkábban tértek be egy-egy előadásra, de emlékeiket dédelgették, visszaidézték az egykor a sötétben elsuttogott félszavakat, a hátsó sorban a tétova összebújást, aztán a bátrabb ölelést, és minden szép pillanatot, ami a Szabadsághoz kötötte őket egészen addig, amíg az öreg mozi életében nem el jött a végső, szomorú filmszakadás: 1989. március elseje. A nap, amikor a Szabadság moziban lepergett az utolsó képkocka.

A rovat további hírei: Napraszóló

A sztálintalanítás útja

A sztálintalanítás útja

2019. október 20. (vasárnap)

1950 tavaszának eufóriájától ’56 komor őszéig eljutni Újvárosban nem volt oly nehéz. Először is a „nép ellenségével” való leszámolást kellett tökéletesíteni. Megtörtént: a helybéli kisipar jószerével felszámolva, a kulákbélyegek a módosabbakra illően ráütve, földjeik, házaik, gazdaságaik hiánytalanul rekvirálva, a hangadók elűzve, a veszélyes egyedek internálva, a gyanús elemek kitelepítve, asszonyostól, gyerekestől, ahogy kell.

Sarkamban öt év

Sarkamban öt év

2019. október 06. (vasárnap)

Emlékszem, akkor is szép őszi nap volt. Megérkeztem Dunaújvárosba. Új feladatra szegődtem. Ez avval is járt, hogy emléktáram porosodó darabjait ki kellett tisztogatnom. Mert sok idő telt el azóta, hogy a városhoz valami módon közöm volt: barátok, meghívások, hétvégi szeánsz egy szamizdatindítás okán – alkalom a kapcsolatépítésre. Aztán az idő másfelé sodorja a szereplőket.

Bözsi néni a Delikáteszben

Bözsi néni a Delikáteszben

2019. szeptember 29. (vasárnap)

A raktáros asszony, Börzseyné határozott léptekkel tartott a „Rómaiban” az egyik kövérház felé. Ott nyílott meg a Delikátesz bolt. Először nem tudta azonosítani a delikátesz-miféleséget, de az igen olvasott Dani kolléga fölvilágosította: finomságok üzlete, különlegességek boltja. Bár ő a szokásos kenyér-vaj-tej-párizsi beszerzőútjaira volt hitelesítve – semmi luxus, csak ami az egyszerű munkásasszonynak kell –, most mégis úgy gondolta, neki is kijár valami finomság.

Nagyné kapavágása

Nagyné kapavágása

2019. szeptember 22. (vasárnap)

A nevezetes eseményre, az ünnepélyes kapavágásra 1956 kora őszén került sor. Egészen pontosan szeptember 19-én. Várostörténeti jelentősége volt! Valóban az, hiszen egy új ipari létesítmény, a szalmacellulózgyár építésének előhírnöke volt. Az pedig munkahelyeket teremtett, s nem mellékesen Újváros presztízsét erősítette.

A nullává nem lett ember

A nullává nem lett ember

2019. szeptember 15. (vasárnap)

Mi a csuda lehet egy ajtón a házmester-luk? Aztán miféle a bagolyműszak? Emlékszem, először csak a türelmetlen kíváncsiság vezetett, hogy végére járjak, mit rejtenek e szavak. Aztán rájöttem: a könyv, amelyet olvasok, sokkal több nyelvi fordulatot kínál föl, mintsem hogy leragadhatnék egyes szavakon.

Szembejött a véletlen

Szembejött a véletlen

2019. szeptember 08. (vasárnap)

Már a jövő sem a régi. Ezt a bizarr mondatot Géza préselte ki magából, miután szerelmi bánatának borús részleteit megosztotta ismerősével a sarki presszóban. Az ismerős csak bólogatott. Közben azon eszelt, vajon a nem túl olvasott Géza hogyan talált ki ilyen különös bölcsességet.

Szomjoltó közkutak

Szomjoltó közkutak

2019. szeptember 01. (vasárnap)

Az újságoshoz tartottam. Kerülővel, ahogy máskor is. Mehettem volna rövidebb úton, de akadt egy különös, parancsoló szempont: csak azért választottam azt az irányt, hogy útba ejtsem az iskolát, ahol a gyerekeim töltik napjaikat.