Állt a haverjával a vadonatúj Moszkvics mellett, ragyogott rajta a nap. Milyen színű lehet? Nem kérdezte meg, titkolta, hogy színtévesztő, különösképp azóta, hogy az újságban olvasott egy hirdetést: Középkorú asszony férjhez menne… „Kis testi hibával” jeligére a Kiadóba. Úgy hitte, a színtévesztés is „kis testi hiba”, így nem beszélt róla. Biztosan világoskék a kocsi, gondolta, és lezárta magában a színkérdést. Amúgy is sokkal jobban izgatta, hogy az autóba bele kéne ülni.
Papád nem vinne el egy körre? – kérdezte barátját, biztosan nem, mondta Sanyi, amúgy is Pesten van. Mi dolga ott? – firtatta a fiú, mire a másik halkan mondta: összetartás van, tudod, március 15 miatt. Hogy mi az az összetartás, arról fogalma sem volt, a Köles bácsiról sem tudott szinte semmit, néha látta, hogy egyenruhát öltött és napokra elment. Gyakorlat van, mondta ilyenkor Sanyi. Egyszer megkérdezte Köles bácsitól, hogy van-e fegyvere, az öreg azt válaszolta, ez munkásőrtitok. Hogy mivel foglalkozott, amikor épp nem munkásőrködött, rejtély maradt, ahogy az is, miként lehet maszek autója, amikor a kisvárosban, ahol éltek, csak egy-két embernek volt ilyen.
Szóval azon a márciusi napon csak állt a pompásan csillogó kocsi mellett, s arról ábrándozott, hogy egyszer talán majd beleülhet, de a lelke mélyén tudta, álma sosem teljesül. Évekkel később, amikor már gimnáziumba járt, Sanyival csak ritkán, futólag találkozott, az apjával meg soha, de a Moszkvicsot látta nagy néha elsuhanni az utcán. Lezárult a kisgyerekkor, a múltba veszett a munkásőrtitok is meg a világoskék autóálom is, helyüket elfoglalták az új élmények, na és az iskolai tennivalók, tanult, hogy esélyt adjon magának a diplomaszerzésre. Jöttek új márciusok, jöttek a formálissá tett, felszínes megemlékezések, ezekből érzelmileg semmi nem érintette meg, de amikor apja vagy édesanyja otthon az ünnepről, március 15-éről beszélt neki, minden szó megmaradt. És megmaradtak benne néhány tanára különös, kódolt üzenetei is, noha némelyiket csak később értette meg.
Az egyik ilyen a 48-as forradalom napja közeledtével hangzott el. Történelemóra volt. A jó harmincas férfi az év elején érkezett Pestről a kisvárosba, híre elkísérte: tudós ember, klasszika-filológus, irodalomtörténész, bizantológus, afféle polihisztor. A beavatottak azt suttogták róla, hogy büntetésből helyezték a kisvárosba, mert nem „rendszerhű”. Azon az órán nem feleltetett, csak ő mesélt, izgalmas előadást tartott az 1848-49-es szabadságharc nagy erdélyi hadjáratáról. Lebilincselő stílusban sorra vett miden egyes ütközetet, egészen addig, hogy Bem József altábornagy seregei kiűzték az orosz és osztrák seregeket Erdélyből. Így zárta: És éppen a forradalom kitörése után egy évvel, 1849. március 15-én jött el a végső siker, ez maga volt a csoda! De, tette hozzá, ilyen csodák lehetnek ezután is.
Az üzenetet páran értették. És akkor végképp érdektelen lett minden előtte lévő dolog, a munkásőr papa égszínkék Moszkvicsa is, csak egy rendszám maradt abból: CB 40 19.
