Nincs érmünk, de van csapatunk

Tisztelt Szurkolóink!

Még alig néhány nap telt el azóta, hogy a sors szívlapátja a veszprémi futsalcsapat játékosa, Bencsik Roland góljával „fejbe kormányzott” bennünket. Ettől még egy kicsit „szédölögve” nem rendjén való, hogy az ember mélyen szántó szakmai elemzésekbe bocsátkozzon. Ez sem maradhat el, de talán még nincs itt az ideje. A szívünkből viszont kikívánkozik néhány gondolat. Engedjétek meg, hogy ezeket megosszuk veletek.

Először is gratulálunk a veszprémieknek, akik ezúttal felülkerekedtek a bronzcsatában. A bajnokság küzdelmei mindkét csapat számára vezéráldozatokkal jártak. A veszprémiek úgy döntöttek, hogy addigi edzőjük, Madi (Madarász János) nélkül indulnak csatába, mi pedig két legnagyobb gólvágónkat, Fekete Robit és Hosszú Ádit voltunk kénytelenek nélkülözni.

A hiányzók okozta sebek azonban inkább feltüzelték a csapatokat, mintsem legyengítették volna. Óriási csata volt, „centire két egyforma” gárda között. Talán nem túlzás állítani, hogy ha a kedvezményezett jogán mi játszhatunk kétszer hazai pályán, akkor valószínűleg a mi nyakunkba kerül most a bronzmedál. Nem így lett, ők az alapszakaszban jobban teljesítettek, és ennek nagy jelentősége lett a végjátékban. Nagyot küzdöttek, megérdemelték.

Mi is megérdemeltük volna! Az utolsó leheletéig küzdött mindenki. Egyetlen rossz pillanaton, egyetlen rosszul meghozott döntésen múlt a siker, kevesebb mint két perccel a hosszabbítás vége előtt. Egész évben ilyen nüanszok választottak el bennünket ettől a bajnokságban és a kupában is. Persze felesleges azon morfondírozni, hogy mi lett volna, ha nem sérül le a két legjobbunk, ha a kupa elődöntőjében rúgott öt, kapufát ért lövésünk közül legalább egy-kettő utat talál a kapuba, vagy, ha a Berettyóújfalu elleni rájátszásbeli hazai meccsünkön nem mi kapjuk a világ legszerencsétlenebb góljait. Felesleges azonban ezen keseregnünk, mivel Ádiék lesérültek, a lövések a kapufán csattantak, a Berettyó pedig bárhogy is, de nyert ellenünk.

Bitang kemény év volt.

Az eddigiek közül talán a legkeményebb. A bajnokság elején számolatlanul lőttük a gólokat, látványosan és eredményesen játszottunk. Ezután viszont az edzőnknek, Papának (Fehér Zsolt) legalább háromszor kellett megnyomnia a képzeletbeli „újratervezés” gombot. Először, amikor a Robi kivált, majd másodszor, amikor az Ádi követte őt. A bajnokság végén aztán már a sorscsapások rutinos elszenvedőjeként gomboltuk újra a kabátot, amikor Golyó (Öreglaki Norbert) és Revi (Reveland Zoltán) is feliratkozott a maródiak közé.

És mindezek után a bajnokság vége előtt két perccel is okkal hihettük, hogy újabb éremmel leszünk gazdagabbak. Állva maradt játékosaink csupaszív, harcos csapattá forrtak össze, akik nem az egyéni képességekben keresték a megoldást, hanem a közös célokért való küzdés közösségformáló erejében. Ha hollywoodi produkció lennénk, akkor a bajnokság végi katarzishoz érem és pezsgő társulna boldog játékosokkal és mámoros szurkolókkal. Mi viszont dunaújvárosi futsalcsapat vagyunk, akik izzadtan, fáradtan, happy and nélkül, negyedikként zártuk a bajnokságot.

Csüggedtek azonban mégsem lehetünk.

Nincs érmünk, de van csapatunk. Nem csillogunk annyira, mint néhány éve, amikor hoztuk az ezüstöket. De ha valahol, akkor Dunaújvárosban van becsülete annak, aki felveszi a munkáskabátot, és keményen gürcöl minden apró sikerért.

Nagyon sokan szeretnek bennünket. Több mint kétszer annyian követtek a facebookon, mint egy éve, több tízezer embert érnek el a posztjaink, a város utcáin megszokott látvány lett a fekete futsalos melegítő, amelyet büszkén viselnek fiataljaink. Támogatóink kitartanak mellettünk, létünk és stabil működésünk a jövőben is biztosított.

Ti pedig Drága Szurkereink… Nos, az, hogy a bronzcsatában elszenvedett vereség után is csupa gratuláló és biztató üzenetet kapunk tőletek, mindent elmond a kitartásotokról és a dunaújvárosi futsal iránti elkötelezettségetekről.

Nincs tehát érmünk, de van hitünk, a munkában, a közösség erejében, a szurkolók szeretetében és abban, hogy mindezek így együtt lehetnek a jövő sikereinek a zálogai.

Köszönjük tehát nektek, a támogatóinknak és minden újvárosi futsalbarátnak, hogy a belénk oltott hittel az erőnket megacélozzátok, a munkánknak értelmet adtok. Ezek után nem is ígérhetünk mást, csak azt, hogy a következő szezonban is nagyon keményen odatesszük magunkat azért, hogy a bizalmatokat megszolgáljuk.

JÖVŐRE VELETEK UGYANITT!

HAJRÁ DUNAÚJVÁROS!