Az első párbeszéd még kissé gyermeteg: … Weiner elvtárs ebédel, és szabadságon van, és a másik vonalon beszél… – a mondja a titkárnő-Kern, – de nemsokára életszerűbbé válik a kabaréjelenet. Persze, hisz’ valós, sokszor megélt csapdahelyzetet elevenedik meg: amikor a telefonvonalak összeakaszkodnak. A ma fiatalja azt se tudja, mi fán terem ez. Aki megélte három-négy évtizeddel ezelőtt, az emlékszik még: egyszer csak megjelenik a hívatlan „látogató”a fülünkben, megszólal, kéretlenül, miközben mi épp valaki másra várunk. És most nem a hajdani belügyes lehallgatókra kell gondolni, ők hangtalanul végezték munkájukat.

De térjünk vissza a paródiára. Mindjárt halljuk is a szállóigévé vált kérdést: „… az NDK turmixgép, a leszedhető ajtajú megérkezett-e már?” – Ezt kérdezi egy „másik”, csak hallható Kern ettől a látható Kerntől, aki még mindig nyugodt, tehát ő maga se tudja kizökkenteni saját magát, de emlékszünk, ez már nem tat soká. Jön az újabb kérdés: „Nem Vasedény?”

Innét a káosz kezd eluralkodni, egy időre lépjünk is ki a jelenet felidézéséből, mondjuk az apropót, ami eszünkbe juttatta: egy nevezetes évforduló, július 26-a, 1991-ben. Mint most, akkor is péntekre esett, és sokaknak hozott megkönnyebbülést. Mert attól kezdve Újvárosban nem kellett hosszú perceket, olykor negyedórát egyetlen telefonhangra várni. Közismert Kelet-Európai sajátosság volt: valaki fölveszi a telefonkagylót, a füléhez illeszti, hogy hallja-e a búgó hangot. És nem csodálkozott, ha nem hallja. Az volt a természetes.

„Végre vonalban vagyunk, mintha csoda történt volna…” – olvassuk a korabeli lapban. A telefonközpont vezetője, Viola kartárs tudatja, hogy az emberek lelkesen telefonálnak, már meg is született a napi csúcs, egy negyvenperces külföldi hívás. Szegény telefontulajdonos, lehet, hogy földhöz is vágta a készülékét, ha a hó végén megkapta a horrorisztikus számlát… De e tekintetben a városiak többsége biztonságban volt, mert az új központ kapacitása csak ötezer vonalra volt elég.

Interközpont: már azt se tudja a legtöbbünk, mi volt az – pedig fontos kezdő- és végpontja annak a köldökzsinórnak, ami városok, falvak közt ívelt. 1991. július 26-a az ott ügyködő telefonos kisasszonyok szomorú napja lehetett, hiszen addig sok múlott rajtuk, az ügyességükön, a szakmai rafinériájukon. Ők tartották sokszor a lelket a gyors kapcsolásban reménykedőkben. És rajtuk csattant az ostor a félrement hívásokért is. De ők sem tudtak úrrá lenni a káoszon, amikor a vonalak végzetesen összekuszálódtak, és amikor Kern Andráson kereste a „másik” Kern a titokzatos Gézát, vagy a levehető ajtajú NDK turmixgépet, ami a korszak jelképe lett.