Ahogy kétévente mindig, idén is a Kortárs Művészeti Intézet (ICA-D) ad otthont a dunaújvárosi művészek seregszemléjének. Bónusz: szerénytelenségem is közreműködött, mutatom a megnyitó teljes szövegét!
Több mint harminc dunaújvárosi, illetve a városhoz kötődő képző- és iparművész közös kiállításának megnyitójára várták a vendégeket pénteken a Kortárs Művészeti Intézetben (ICA-D).
Köszöntőkkel kezdődött
A vernisszázs vendégeit Kálló Gergely országgyűlési képviselő köszöntötte, kiemelve, hogy a város nemcsak sportjára, ipari tradícióira, de kulturális értékeire, a nagyszámú művészre is büszke lehet – mint hangsúlyozta, örömteli látni azt a nívót és sokféleséget, amely a Tavaszi tárlat gyűjteményét jellemzi.
A képviselői köszöntő után nyitottam meg a kiállítást. A szöveget az összeállítás végén mellékelem, most legyen elég annyi, hogy többek között azt a dilemmát osztottam meg a hallgatósággal, lehet-e a háborús helyzetben művészetről beszélni (nehezen), illetve fordítva, lehet-e a művészet örvén a háborús fenyegetésről szót ejteni (nemcsak lehet, kell is). Megköszönöm, ha ki-ki elolvassa a teljes szöveget.
Két díj, köszönettel
Az ICA-D idén egyetlen, pénzjutalommal járó díj odaítélésére kérte fel a szakértőbizottságot, mert a díjat felajánló szervezetek forrásai elapadtak. Több éven keresztül próbálkoztak a helyi vállalatoktól e célra pénzt szerezni, de idáig sajnos nem jártak sikerrel. Mint Zsinka Gabriella, az intézet művészeti vezetője elárulta, a következő időszakban megpróbálnak majd egyéb lehetőségek, támogatások vagy civil összefogás útján pénzügyi hátteret biztosítani ahhoz, hogy újra átadhassák az elismeréseket.
Az egyetlen megmaradt díj felajánlója Dunaújváros önkormányzata , amely az alábbi szakértő bizottság javaslata nyomán döntött az elismerésről: Izinger Katalin, a székesfehérvári Szent István Király Múzeum művészettörténésze, kurátora; Sárai Vanda, műkritikus, független kurátor, a Műértő művészeti írója; dr. Petrányi Zsolt művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője – munkájukért annak okán is köszönet jár, hogy térítés nélkül dolgoztak a dunaújvárosi kiállítás anyagának értékelésén.
A díjat a szakértő bizottság javaslata alapján Horváth Tibor képzőművész kapja Orosz emlék című alkotásáért – az elismerést Szabó Zsolt gazdasági és koordinációs alpolgármester adta át, rövid köszöntőjében külön is kiemelve mind az alkotók, mind az intézet áldozatos és eredményes munkáját.
A szakértő bizottság tagjai kiemelkedőnek tartották a díjazotton kívül, Várnai Ágnes, Kaszás Tamás, Rohonczi István, Melkovics Tamás, Martinkó Márk, Sárvári Regina, Várnai Gyula, Móder Rezső, Tábori Csaba és Remzsőné Farkas Éva beadott munkáit is.
Mindezek mellett az ICA-D szakmai vezetése figyelemre méltónak értékelte Palotás József kiállított munkáit, ezen kívül egy, szándéka szerint a Tavaszi tárlatokon ezentúl minden alkalommal kiosztandó elismerést is adott. A tárlat kiemelkedő alkotóját elismerő különdíjat, mely egy egyéni kiállítás megvalósítására nyújt majd lehetőséget a művész számára az intézményben. Az intézet különdíját Martinkó Márk fotóművész kapta.
A tavaszi seregszemle egy jó hónapon át, egészen április 29-ig várja a vendégeket – az ICA-D szándékai szerint kísérő rendezvényeket,a kiállítás anyagát bemutató tárlatvezetéseket is szervez majd.
A megnyitó szövege
"Pilleháton repülünk innen tovább/ Emléked bezárja a kis ablakot/ Testeden a szél olyan könnyen fúj át/ Fehér krétával küzdök egy fehér lapon."
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves vendégek, drága böngészők és aranyos mindenki!
Engedjék meg, hogy kivételesen ne egy vidám, csengően optimista és bohókásan tavaszillatú bevezetővel kezdjem – a fent idézett szöveget az Elefánt zenekar Vacak című számából csentem, a dunaújvárosi vonatkozású tényezőről majd később.
A kiállítás címe – Tavaszi tárlat – egyfelől ismerős, mert jó esetben kétévente visszatér ide, a Kortárs Művészeti Intézet termeibe a dunaújvárosi, illetve a térségben élő vagy éppen másutt élő, de a város kulturális-művészeti életéhez ezer és egy szállal kötődő alkotók bemutatója. Másrészt meg, hát valljuk már be, jó cím: a zsendülés és zendülés is benne foglaltatik, a megújulás, a zöldbe boruló Duna-part is bevillan ilyenkor, meg a szerelmes szívek, a vér pezsdülése. (Mellékszál, de fontos mellékszál! "Úgyse mered belekeverni a szexet", mondta egy ismerősöm, történetesen egy hölgy ismerősöm a napokban, amikor elhősködtem neki azzal, hogy fellépésem lesz a tavaszi tárlaton. Meg még mondott mást is, amit nem merek belekeverni, de azt a szót az illendőség és tapintat kedvéért tényleg nem idézem, mondjuk úgy, szervesen, sőt, szervülten összefügg a másik tényezővel, amit nem merek majd belekeverni, de hát már bele is kevertem, ugye. Nem lett igaza, apró öröm, azért félig mégis, pici hiátus, zárójel bezárva.)
Most viszont egy picit szakmázni fogok, de nem esztétikai, művészetelméleti meg -történeti vonatkozásokat emlegetek. Pedig bizony lehetne azt is, szálazni, elemezgetni, miért végletesen szomorú a mostani munkák egy jelentős része, miért fekete-fehér, miért nincs rajta ember, miért a sok-sok ablak motívum, és úgy egyáltalán, hol van, hova tűnt, hova tűnhetett a derű a munkák mélyéről. Vagy azt elemezgetni, hol és hogyan tűnnek föl a munkákban a dunaújvárosi motívumok, elemek, momentumok – szép és felemelő játék, a ráismerés örömének mámorító fűszerével.
De nem, nem kezdek szálazni, helyette inkább a saját körön belül maradok. Írjunk együtt újságot! Ha dunaújvárosi újság írására adná valaki a fejét – nagy óvatosságra inteném! –, akkor gyorsan, ha tetszik, az elsők között kell figyelemmel lennie a "közelség"-nek nevezett hírértéknövelő tényezőre.
Az számít, az fontos, ami itt van. Ami vagy aki: dunaújvárosi, ergo – Dunaújvárosé, ebből fakadóan; a miénk.
Ez a miénkség nagyon fontos szempont, erre kész és komplett programot építettünk anno Boda kapitánnyal, neve is lett, a Boda-Öcaline sejtés. Ez körülbelül úgy írható le, hogy amint a világban minden jelentős teljesítmény mögött dolgozik egy magyar agy, úgy ugyanez érvényes a Mi Országunk és Dunaújváros viszonylatában. Minden nagy hazai mutatványban ott dolgozik egy dunaújvárosi szereplő. Mondok egy, sőt, rögtön kettő példát.
Az előbb, a bevezetőben az Elefánt zenekar szövegét idéztem, ideillő, idevágó, aktuális, fájdalmasan szép – és képzeljék, képzeljétek, a zenekar billentyűse az a Kovács Zoltán, aki a Vasas táncosaként Bálint Péterrel "Ki mit tud?"-ot nyert népzene, néptánc kategóriában a '90-es évek elején.
De jöjjön egy egészen friss példa is. A napokban debütált a Halo sorozat, egy XXVI. századi összecsapást dolgoz fel, emberiség kontra idegenek, tudományos is, fantasztikus is, kegyetlen is, emberi is, a producer Steven Spielberg. Arról szól, hogy egyedül senki sem mentheti meg az emberiséget. Senki, de még a Főnök se, és most kérem, ne nevessetek.
Itt van ez az új, misztikus nagyszabás, a trailer pár napja jött ki, tegnapig megnézték 5 és fél millióan. És képzeljék, képzeljétek, ebben az új sorozatban lesz egy magyar szereplő, és még nem elég, hogy magyar, de ráadásul dunaújvárosi is, Veres-Kovács Petra, aki csak azért nem részletezte a saját közreműködését – pedig elég körmönfontan vallattam –, mert komoly titoktartási nyilatkozatot írt alá. A Spielbergnek.
Összegezve: mindenütt ott vagyunk, már a XXVI. században is, repülünk, csak egy picivel lassabban a gondolatnál, mi, büszke és szabad, és a szabadságunkra méltán büszke dunaújvárosiak – és kérem, itt igenis legyenek, akár csak egyetlen percre, egyetlen pillanatra lényegesek a politikai szempontok. A hovatartozás, a választás, most jelesül a választás küszöbe – minden értelemben. A dafke, a mégis, a csak azért se, a csak azért is.
A helyi érték, a dunaújvárosi szál, a helyi erő és a magas minőség, így, együtt.
Jöjjön még egy, ha tetszik, személyes vonatkozás. Az még plusz jó ebben a dunaújvárosi közelség-történetben, hogy aki itt van, és történetesen művész, alkot, fúr, farag, maszatol, gondolkodik, töpreng, kitalál, tervez és megvalósít, az jó eséllyel még barát is, de legalább ismerős, vagyis innentől számítva pár perc múlva már koccintunk és megbeszélünk. És ez is nagyon fontos, hogy beszélünk, megbeszélünk.
"Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." – Ludwig Wittgenstein talányos és szomorú mondata az elfojtásokról, a tabukról, a kibeszéletlen és kibeszélhetetlen tényezőkről szól, de most, engedelmetekkel, megfordítanám. Amiről lehet beszélni, arról kell is beszélni. Elemi kötelesség. Most nem nagyon lehet beszélni a vidám tavaszról, a vér pezsdüléséről, és megkockáztatom, necces megszólalni a művészetről, a művekről, a praxisról általában. Arról, hogy konkrétan mi szép és mi jó ebben a gyűjteményben. Hogy ki mit tett, mit hogyan csinált a papírral, vászonnal, hogyan szobort, fúrt és faragott, matatott és maszatolt, miként lett olyan szívderítően, vidáman és mosolyt fakasztóan tökéletes és kerek és egész a nagy mű emitt. Vagy éppen: félelmetesen szép amott,"Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!", ahogy József Attila írta volt.
Ha erről nem, akkor miről lehet és kell beszélni?
A '90-es években többször elmentünk Kaposvárra színházba, egy nagy és formátumos előadás erejéig, a Mohácsi János-féle Tom Paine című bemutatónak több torokszorító pillanatára emlékszem, az egyiket most felidézném. Az egyik színész kiállt a szín szélére – ez a színházi világban egyértelműen a „kibeszélés” gesztusának felel meg –, és körülbelül azt mondta: mellettünk háború van, itt, egészen közel, ha kimentek este a dombtetőre, halljátok.
Az egyik előadás után elmentünk vacsizni, történetesen egy dombtetőre, és hallottuk. Tisztán.
Soha, de soha nem éreztem annyira közel magamhoz a háborút, pedig voltak necces pillanataim, ’84 Krakkó és Gdansk, a rendkívül állapot tüntetésekkel pettyezett napjai, vagy Székelyföld ’90 januárjában, amikor egy nagyon jó ismerős azzal a vidám útravalóval indított Énlakára, hogy "jöhet balról szekus, jobbról medve, a szekussal jársz jobban, gyorsabban végez veled". De még ez a közvetlen és félelmes fenyegetés is eltörpül ahhoz a kaposvári élményhez mérten.
És most megint eszembe jut, egyre többször. Hogy még nem halljuk, de már itt van a háború, a szomszédban. Hétfőn volt egy feladat, az orosz agresszió elől menekülők dunaújvárosi bázisán jártam, 56 fő (a számok sosem hazudnak), köztük harmincnál több gyerek.
És a felnőttek egyike a könnyeivel küzdve mondta: "Nagyon köszönjük a segítséget, nagyon hálásak vagyunk. Most nekünk a fájdalom jutott az életben, mindenünket odahagytuk, úgy jöttünk. Ha hazagondolok, rögtön elfog a sírás..."
Erről kell, erről elemi kötelesség beszélni most, kedves hölgyeim és uraim, aranyos mindenki. Az elején az Elefánt zenekar szövegével kezdtem, hadd keretezzem ugyanezzel a mondandót:
"Kiülsz majd a lebegő városszélre / És nevetsz, hogy mennyit nevettél/ Feloldódtál rögtön a hiányban/ Mint kockafény a gömböly' feketéből/ S az idő elnyammog, mint egy lárva/ Bennem vackot alkot a vacak élet."
Köszönöm a figyelmet, kedves barátaim!
(Fotó: Végh Zoltán)
