Kisplasztikák a szabadban – pazar nyitánnyal (galériával)

Hibátlan helyszín, remek gyűjtemény, parádés koncepció és minden ízében izgalmas és érdekes kollaboráció eredménye a megnyitón – röviden így foglalható össze a Dunaferr Art Alapítvány és a Kortárs Művészeti Intézet felső Duna-partra deponált kisplasztikai kiállítása.

Értékmérés – történeti síkon

Arról már az előhangban zengettem, hogy a bemutató epicentruma a Rómeó és Júlia 1956 című kompozíció környezete, nos, tökéletes választásnak bizonyult, nem utolsósorban azért, mert egyfelől lehetett vetíteni a falára, másrészt meg jelképes origója lett a kezdeményezésnek. Az külön csillagos ötös, hogy az egyébként extrém strapabíró alkotásokat a program szervezőinek volt merszük kivinni a gyűjteményből a szabad ég alá – ennél nem kell, nem is nagyon lehet jobban közelíteni a közönséghez, sétálókhoz, városlakókhoz. Arról, hogy mi lesz, mi lehet a program kifutása, még lesz szó az alábbiakban, most mindenek előtt jöjjön egy szelíd nógatás: ha éppen nem esik, de van valakinek, ide értve az iskolás csoportokat vagy éppen az óvodai közösségeket is, szóval akad ideje bárkinek is egy fél órás kitérőre, keresse föl bátran a kisplasztikai gyűjteményt. Nem csalódik.

Azt persze a véletlen hozta így, hogy összecsúsztak a történetek – a Kortárs Művészeti Intézetben (ICA-D) még tart az idei Acélszobrász Alkotótelep termésének bemutatója, Hámor címmel látható –, de jó, hogy így alakult. A párhuzamosságokat egyébként Százados László művészettörténész is kiemelte mind a tárlat megnyitóján, mind a DSTV kamerája előtt:
– Az Acélszobrász Alkotótelep, a létrejött kisplasztikai gyűjtemény, a Duna-parti, nemzetközi viszonylatban is erős szoborpark története egybeforr a város történetével, egybefonódik a vasgyár sorsával. Az elmúlt évtizedekben ez a történet egyfajta kríziskezelésként is felfogható, ugyanakkor a mostani, időnként optimista, máskor kevésbé optimista olvasatban egyaránt a városi kulturális identitás meghatározó pilléreként értelmezhető. Az a tény, hogy ma itt vagyunk, és az a tény, hogy a Kortárs Művészeti Intézetben nemcsak a most látható tárlat, de a következő kiállítás, Gróf Ferenc önálló bemutatója is szervesen kapcsolódik az alkotótelephez, mindenképpen fontos és előremutató. 

A jövő itt van, nézd, milyen szép

Az eseményen elhangzott: múlt és a jelen mellett egyúttal a jövő kontúrjai is kirajzolódnak – nem utolsósorban a megnyitót követő merész kísérlet volt ékes példa és szó szerint fényes bizonyíték erre.  Baráth Bálint (moduláris szintetizátor) és Várnai Péter (vetítés) együttműködése nyomán láthatta ugyanis a közönség a Miként képzeli el a mesterséges intelligencia a jövő szoborparkját? című bemutatót. A minden ízében rendhagyó szabadtéri előadás remek alkalmat teremtett arra, hogy – amint azt az alkotók korábban is ígérték – a szoborpark ikonikus vagy éppen kevésbé ismert alkotásait a képi és hangélmények révén szó szerint új perspektívából, mesterséges intelligencia generálta virtuális valóságban fedezhessük fel. 
Az már önmagában csodás, hogy a különös átlényegülések egész sorát felvonultató – az ismerősség ellenére és mellé többször a rácsodálkozás aha-élményével is kecsegtető – produkció nyersanyagát a Duna-parti szoborpark darabjai adták; az meg külön bónusz ajándék, hogy mellette a minikoncert is remekül sikerült. 
Most már tényleg csak azon drukkolok, hogy – kellő idő, energia és elszántság csatasorba állításával – legyen folytatás; például jövő tavasszal és nyáron, például egy, a szoborpark kincseinél szervezendő, a felfedezés örömével és élményével kecsegtető hasonló akciók formájában.  

Szép lenne – és szép lesz, ha valóban megvalósul! A megnyitó szép pillanatait elevenítsék fel a képek!

(Fotó: Vígh Dániel)