Fáklyás ünnepségen, együtt emlékezhettek a városlakók az 1956-os szabadságharc dunapentelei vérbefojtásának évfordulóján – eseménynek az Október 23. téren álló emlékmű adott otthont kedden délután. Kínzóan aktuális emlék.
Folytatta az elmúlt évek szép tradícióját az önkormányzat: büszkén emlékezett és emlékeztetett arra a történelmi tényre, hogy a vidéki települések közül városunk a legtovább kitartók közé került az 1956. november 4-én kezdődött szovjet invázió során.
Az emlékezés kötelessége
A közös megemlékezésre az Október 23. téren álló forradalmi emlékműhöz várták az ünneplőket kedden délután – a résztvevőket Barta Endre humán ügyekért felelős alpolgármester köszöntötte a Himnusz közös eléneklése után:
– Ezt a megemlékezést Jakóné Fekete Teréz tanárnő ihlette, ő hívta fel a figyelmet arra, hogy bizony van mire büszkének lennünk az 1956-os forradalom és szabadságharc eltiprása kapcsán is – gyásznap ez, mégis emelt fővel emlékezhetünk a forradalom helyi hőseire, akik a szabadságért küzdöttek, nemritkán az életüket is áldozva. Kötelességünk emlékezni rájuk – ugyanakkor büszkék is lehetünk rájuk. Fejet hajtunk a forradalmár elődök emléke előtt – azzal az őszinte reménnyel, hogy évek, évtizedek múlva is lesz, aki mécsest, fáklyát gyújt ezen a gyászban is büszke évfordulón.
A súlyos sorok és a történelmi tények tükrében
Az alpolgármesteri köszöntőt követően Farkas Erik színművész tolmácsolta Páskándi Géza Nem igaz című – most is véresen aktuális – versét, amelynek kezdő sorai akár intelemként is felfoghatók:
„Nem igaz, hogy a rács a rabság,
hanem az igás szolga-szégyen,
hogy csövön kopogsz és ülsz a priccsen,
mert távíród, se könyved nincsen,
az atomszázad közepében.
Nem is a rácsban van a rabság,
hanem az ember szégyenében,
hogy poklokra szállott az Éden.”
Ezt követően Kronászt Margit elevenítette föl a forradalom és szabadságharc dunapentelei eseményeit. Az Intercisa Múzeum történész-muzeulógusa szélesebb történelmi távlatba is helyezte a forradalmi napok időszakát, felemlítve a városvédők kitartását és áldozatvállalását, amely egyébként élesen szemben állt a korabeli (majd évtizedeken át sulykolt) hivatalos megközelítéssel, amelynek fő eleme az „első szocialista város” rendszerhű lakossága volt. Pedig:
– Városunk az egyik legtovább kitartó város volt 1956-ban. A település megszállása november 7-én kezdődött, a hajnali órákban három irányból is megközelítették a szovjetek a várost, majd tüzérségi tűz alá vették az egyes ütegeket. A későbbi órákban repülőgéppel végeztek felderítést. A kora délutáni órákban MIG-17-es repülők indítottak támadást az ütegek ellen, és fokozatosan kibontakozott a szárazföldi támadás is. Súlyos harcok bontakoztak ki, majd közel két órás harc után a szovjet csapatok elfoglalták a város. Az utolsó egységeket a kikötőben és a Vasműben fegyverezték le. Már ezen a napon megindult a megtorlás – több helybeli távozott, voltak, akiket börtönbüntetésre ítéltek, és többen haltak bele a forradalom alatt szerzett sérüléseikbe, mivel nem mertek orvoshoz fordulni.
A történelmi visszatekintőt követően Bartis Ferenc Utószó című verse hangzott el Farkas Erik tolmácsolásában, majd a Szózat hangjai után az emlékműnél elhelyezett fáklyák lobogása igazolta: még mindig él 1956 dicsőséges napjainak emléke.
(Fotó: Végh Zoltán)
