Grabant Rózsa tanárnő életének könyve március 18-án véget ért. Búcsúztatója május 3-án, szerdán 11.30-kor lesz a Dunaújvárosi Temető ravatalozójában. Egy-egy szál rózsával. Nekrológ.
"Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla"
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Dráva-parti kis falu, Zákánytelep. Ebben a falucskában hetvennégy évvel ezelőtt született egy kisleány. Rózsának neveztetett. Nagy volt akkoriban a szegénység, és ott, az ország végében talán még nagyobb. Lassan azért mégis felcseperedett ez a lányka, és elkerült az iskolába. Ahogy először belépett a tanterembe, mindjárt tudta, hogy ő bizony tanár lesz, ha sárkányokkal kell megküzdenie, akkor is. Hitte, hogy a "cselédi sorsból" csak a tanulás emelheti ki. Felvette hát a hétmérföldet lépő tornacipőjét, és rögtön a Duna partján épült fiatal városban találta magát. Csakhamar rátalált a szerelem, így főiskolai tanulmányait mint boldog anyuka végezte a pécsi tanárképző főiskolán 1969-től, történelem-földrajz szakon. Mivel soha nem ismert lehetetlent, kitűnő eredménnyel el is végezte. Sokszor mondogatta: "Ha valamit el akarsz érni, azt tanuld ki lépésről lépésre, hisz mindenki az ABC-vel kezdi. "
1974-ben már mint kétgyermekes anyuka kezdte meg pedagógusi pályáját a Móricz Zsigmond Általános Iskolában. Tanév közben a lakás tele volt dolgozatokkal, naplókkal, ellenőrző könyvekkel, az év végén bizonyítványokkal és a hálás tanítványoktól kapott virágokkal. Rózsa mindenkit egy kicsit a saját gyermekének tekintett, hát otthon is tanár volt. A saját gyerekeit leginkább az emberekkel való együttérzésre, a mások megértésére oktatta: "Ha egy másik emberrel beszélsz, a szíve legyen a karodban" – mondogatta.
A tanítás volt a hivatása, a tanulás a hobbija. 1978-ban történelemből egyetemi diplomát szerzett, majd 1984-ben az ELTE-n a magyar szakot is elvégezte, kiváló eredménnyel. Ekkor már a "Földesben" (a később Rosti Pál Gimnáziumban) tanított, majd igazgató-helyettesi feladatokat látott el. A felnőttoktatásban is a lehetőséget látta, minden emberben kereste a szikrát, amelyből aztán tüzet lehetett gyújtani. Mindig mindenkit bátorított, inspirált, támogatott. Sem maga, sem mások számára nem ismert lehetetlent. A kétségeket közmondásszerű kijelentésekkel sokszor parancsolónak tűnő módon oszlatta el: "Az való oda, aki veszi a bátorságot, hogy odamenjen."
Élete közepén a gyermekkorában elszenvedett traumák emléke és a magánéleti válság őt is belesodorta a szenvedélybe, de aztán ennek is a tőle megszokott határozottsággal vetett véget. A szépirodalom mindig is kifogyhatatlan örömforrást jelentett számára: "Ha könyveket olvasol, az életet is könnyebben tudod olvasni. " A magyar és a világirodalom nagyjainak történetei átsegítették őt a problémákon, és ezt a segítséget adta tovább mindenkinek, akivel csak találkozott. Mert nem volt számára menthetetlen ember. Húsz éven keresztül tanított a baracskai büntetés-végrehajtási intézetben, húsz éven keresztül olvasott fel az elítélteknek regényeket, drámákat. Élete utolsó pillanatáig folytatta misszióját – alázattal nevelt, tanított és segített mindenkit.
Grabant Rózsa tanárnő életének könyve március 18-án véget ért. Búcsúztatója május 3-án, szerdán 11.30-kor lesz a Dunaújvárosi Temető ravatalozójában, ahová minden barátot, kollégát és tanítványt szeretettel várunk – egy szál rózsával. A tanárnőt a Kálvin János Református Gimnázium saját halottjának tekinti.
„Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”
(Fotó: családi archívum; idézetek: Kosztolányi – "Halotti beszéd"; részletek)
