Dunaújvárosi önkéntesek lelkes csapatának jelentett életre szóló élményt a részvétel a Speciális Olimpia Nyári Világjátékán – a Széchenyi gimnazistáinak és két tanárának felejthetetlen pillanatokat hozott a berlini bevetés, ezeket idézi fel Csathóné Zágoni Nóra. Vendégposzt.
A lassan a vége felé ballagó pedagógusi pályám egyik legfontosabb tanulsága, hogy a gyerekeknek a mai digitalizált világban egyre nagyobb szükségük van arra, hogy önmagukat megismerjék, megszeressék, el tudják helyezni a nagy egészben. Mindehhez elengedhetetlen, hogy megtanuljanak magukon túl is tekinteni. Egyik legfőbb küldetésemnek érzem, hogy megismerjék, milyen színes a világ – mennyi módon vagyunk különlegesek.
Élőben a csoda!
19 diákkal és két tanárnővel indultunk útnak június 14-én Berlinbe, hogy a Speciális Olimpián önkéntesként vegyünk részt. Meggyőződésem, hogy valamennyien rengeteget kaptunk ettől a néhány naptól. Megtapasztaltuk, milyen csodálatosak vagyunk mi, emberek, ha segítjük, tiszteljük, figyeljük egymást. Ahhoz, hogy ott lehessünk, egy kedves volt tanítványunk nyújtott jelentős támogatást (a dunaújvárosi önkéntes csapat utazását és szállását Győrösi János, a Németországban élő ex-széchenyis diák finanszírozta – a szerk.). Külön örültünk annak, hogy az első napon személyesen is eljött, így ő is belekóstolhatott a csodába. Mert amit ott megéltünk, nem tudom más szóval kifejezni.
A szeretet lengte be Berlint. A városban mindenütt az olimpia színei, emblémái jelentek meg, a járműveken megváltozott képességű sportolók mosolyogtak ránk óriási fotókról. Büszkén és boldogan kacsintottunk össze, kezdtünk beszélgetésbe mindenütt a világ minden pontjáról érkező önkéntesekkel. A bőrszínnek és az életkornak nem volt jelentősége. Mindenki lila pólót és kapucnis pulcsit viselt. Mindenki mosolygott, mindenki izgatottan várta, mi lesz a feladatunk, hogyan segíthetünk.
Mindenki győztes, mindenki hős
Az első napon a megnyitót próbáltuk el. Már az üres stadion légköre is megkapó volt. Éreztük, hogy nagy dolgokra készülünk. Amikor pedig több órás munka után a székekre kirakott színes kartonokból kialakult az olimpia jelmondata – „Együtt sebezhetetlenek vagyunk!” –, nehéz volt a könnyeket visszatartani.
Aztán másnap megérkeztek az olimpia hősei, a sportolók és a kísérőik. Pár perc alatt az először fegyelmezetten, kicsit riadtan érkező csapatok felfedezték egymást, a közös nyelv a mosoly, a szeretet, a bizalom lett. Az óvó, aggódó, támogató kísérők mérhetetlen koncentrációja, figyelme közepette mindenki addig merészkedhetett a barátkozásban, amennyire temperamentuma engedte. Ma is érzem a kezemben azt a rengeteg különféle tenyeret, melyek óvatosan simítva vagy határozottan pacsizva érintették a készülődés, bevonulás során. Közben szemem sarkából figyeltem az enyémeket, akik fáradhatatlanul kísérték a vendégeket, osztották a vizet, gyűjtötték a szemetet. A mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcunkról...
Örök élmény, együtt!
A megnyitó ünnepség második felében már nézőként ünnepelhettünk. Hihetetlen élmény volt látni, hogy mennyi ember munkája állt össze a küzdőteret megtöltő versenyzők és a tömött lelátókon helyet foglaló nézők csodálatára. Neves sportolók, zenészek, politikusok – köztük Novák Katalin köztársasági elnök asszony – ünnepelték fesztelenül, hogy: együtt sebezhetetlenek vagyunk.
Ennél többet nem tanulhattunk, ennél mélyebb úticsomagot sehol nem kaphattunk volna. Máig őrzöm a mellettünk elvonuló magyar csapat messzire hangzó csatakiáltását, amibe spontán üvöltéssel kapcsolódott be kis széchenyis különítményünk: „Ria, ria, Hungária!” Salamonné Szabó Évi spontán ölelése a stadion felé vezető úton összefutva pedig azt üzente nekem, hogy érdemes volt. Hogy megéri a sok befektetett munka. Mert együtt sebezhetetlenek vagyunk!
Csathóné Zágoni Nóra tanár
(Fotó: az önkéntes csapat felvételei)
